Nincs magyar üzleti modell, mely a következő években stabil alapot adna a magyar tulajdonú cégek növekedéséhez. Sőt, nem is lehet… Csak egy európai megoldás teremtheti meg az Európai Unió magjától távolabb lévő országok jövőbeli üzleti sikereinek fundamentumait. Nagyjából ez a következtetés vonható le abból a háttérbeszélgetésből, mely a Magyar vállalatok 2030 című konferencia kapcsán jött létre.
Érdekes eredményt hozna az az összehasonlítás, mely azt mutatná meg, hogy az 1990-es évek top ezer magyar tulajdonú vállalata közül mennyi létezik még, mennyi maradt tartósan sikeres. Ennél még érdekesebb lenne, ha a mai top ezer sorsát 2030-ig nyomon követnénk. A Magyar vállalatok 2030 – Túl a selejtezőn című konferencia arra tesz kísérletet, hogy feltárja, hol tartanak most a magyar vállalatok, mitől lesznek sikeresek jó tíz év múlva is, létezik-e olyan stabil szakmai fundamentum, amire építkezni lehet.
Ad hoc megoldások, egyedi túlélési technikák
Az előzetes elemzés eredménye: nincs tipikus magyar üzleti modell, de még csak kelet-európai sem.. Van viszont sok szorgalom, tehetség, ad hoc megoldás, egyedi túlélési technika, ami hosszabb-rövidebb ideig eredményes lehet. Magyarország összeszerelő ország lett, ám ez a pillanatnyi sikereken túl kiszolgáltatottságot, bizonytalanságot is jelent. Nemcsak a magyar cégeknek. Most még olcsó a munkaerő, olcsó az elszámolható gépóra. Ám ez változik. E folyamat elkezdődött. Mit csinálnak majd a multik, ha a drágulás olyan szintet ér el, amivel a magyar gyártás elveszíti az olcsóság biztosította vonzerejét? És mit csinálnak a magyar cégek, amelyek beszállítói voltak a nagy összeszerelőknek?
Dupla csapda, még ha ezt e pillanatban kevesen értékelik is annak. Most éppen „dübörög” a gazdaság, a tavalyi közel 5 százalékos növekedés alkalmas arra, hogy a mélyben húzódó gondokat elfedje. Ám a gazdaságelemzők ennél előbbre tekintenek: nem véletlenül született meg a MNB 330 pontja, amely a jövő versenyképes magyar üzleti modelljét kívánja szabályozási oldalról, versenyképességi, növekedési és demográfiai szempontból alátámasztani.
De hol van ez a támogatandó modell? Akadnak olyan szakmai vélemények, melyek azt mondják: sehol. Nálunk nincs ilyen modell. Jó dolog, hogy a miniszterelnök napirendre tűzte a magyar cégek erősítését, ám ő introvertált, azaz befelé forduló megoldást kínál. „A szteroidon hizlalt baráti cégekből nem könnyen lesz erős, versenyképes magyar üzleti szektor” – hangzik az ellenvélemény. A nagyvállalatokkal kötött stratégiai megállapodások sok mindenre jók, de arra nem, hogy a magyar cégek technológiai, üzleti fejlődését szolgálják. Extrovertált, azaz kifelé nyitott megoldás kell, ahol a mozgási terepet nemcsak a magyar piac, hanem a nemzetközi jelenti. Ehhez viszont kevés muníciót adna, ha csak a helyi, azaz nálunk a magyar tudásra, magyar tapasztalatra, magyar kreativitásra alapoznánk – mondják a kritikusok. Európai modell, európai megoldás kell. És európai együttműködés, támogatás ahhoz, hogy valódi tudásbázisok jöjjenek létre a periféria országokban..
Az „olcsó gépóra, olcsó munkaerő” csapdája
Európai modell? Ez nem egy újabb elodázása a problémának? Miért foglalkozna az EU azzal, hogy a magyar tulajdonú vállalkozások versenyképessége gyenge? Azért, mert ez nemcsak magyar probléma – hangzik egy válasz. Az EU perifériáján lévő vállalkozások hasonló gondokkal küzdenek. A kelet-közép-európaiakon kívül a portugál, dél-spanyol, dél-olasz vagy éppen görög vállalkozásoknak ugyancsak elkélne egy rendszerszintű segítség.
Ezekben az országokban – a magyar gazdaságban különösen – meghatározó a külföldi tőke szerepe. Magyarországon például a nagy multi cégek a rendszerváltás után beözönlöttek az országba, hoztak pénzt, tudást, megrendelést, de mindezt leginkább „házon belül” használják fel, és saját beszállítóikat is magukkal hozva.. Aztán az évek során kiderült: a kezdeti lelkesedésük alább hagyott, a magyar piac csak egy a sok közül, az „olcsó gépóra, olcsó munkaerő” státuszon kívül nem látnak sokkal több fantáziát bennünk. Ez megnyilvánul abban is, hogy a tudásátadás többnyire megreked a kapun belül, és ott is a tevékenységek egy bizonyos körére, leginkább azokra, amelyek a termeléshez közvetlenül szükségesek. Nem szeretnék, hogy a partnereik a „fejükre nőjenek”, ha mégis segítenek, akkor azt saját országukban teszik ezt, a saját kkv-jaiknak. Az EU-ban idáig nem volt szempont, hogy a tudásátadás szervezetté, szisztematikussá váljon. Pedig az EU versenyképességének erősítéséhez is szükséges ezen országok cégeinek szakmai erősítése. Akár úgy, hogy egyes pénzek odaítélését technológiai, menedzsment, üzleti tudás átadásához kötnék, új termékek megjelenéséhez. Hogyan? Ennek kidolgozása lehet a jövő egyik feladata, hiszen azok a piacvédelmi módszerek, és kikényszerített tudástranszferek, ahogy Kína, Korea, Japán a maga idejében ezeket kikényszerítette, egy szövetségesi rendszerben szóba sem jönnek. Itt közös gondolkodás eredménye kell legyen egy ilyen folyamat.
A csencselés már kevés
A felismerés egyelőre hiányzik. Magyarországon sok olyan vállalkozás van, amely az elmúlt 30 évet túlélte. Több-kevesebb sikerrel. S ha ez idáig működött, miért ne lenne így a jövőben is? Miért kell tudástranszferről, technológia-átadásról, innovációról beszélni, ha egyszer még megy a szekér? A válasz a termelékenységi összehasonlításokban rejlik. Szembeötlő a különbség a nemzetközi cégek javára. És ha fel kellene sorolni, milyen új, magyar vállalatokhoz köthető jelentős üzleti innováció említhető az elmúlt 10-15 évből, zavarba jönnénk. De annyi igaz lehet az ellenérvekből, hogy a rendszerváltáskor még voltak fundamentumok, amelyekkel üzletileg lehetett boldogulni. Ez azonban az évek során vékonyodott.
A 90-es évek elején még elegendőnek bizonyultak a múltból átmentett technológiák. A korábbi állami vállalatok, állami finanszírozás mellett értek el sikereket, amelyek részben, vagy egészben a rendszerváltás után is hasznosíthatók voltak, hiszen a mai sikeres magyar vállalatok jelentős része ilyen tudás és piacmorzsákból építette fel magát. Az akkori „csencselés-szintű” kereskedés működött a piacváltásnál, az impexek, azaz a külkereskedelmi vállalkozásokból kikerült emberek ehhez némi szakmai alapot is tudtak adni. Az impexek eltűntek, velük részben az a kereskedelmi tudás is, amit továbbfejleszteni lehetett volna. Ráadásul közben a magyar tulajdonosi kör is elöregedett, aktuális lenne a generációváltás. A kor önmagában nem lenne gond, ám közben az ambíció is csökken – tisztelet a kivételnek–, és sokszor a szinten tartás is jó eredménynek számít. Mérsékelt cél, mérsékelt eredmény. Ráadásul a rendszerváltást követő első két évtizedben még szembe jöttek az üzleti lehetőségek, okos, szorgalmas emberek jövőbelátás nélkül, reaktívan is sikeresek tudtak lenni. Mára az új generációknak csak proaktívan, rendszerben, a jövőt kitalálva van esélyük sikeres vállalkozásokat építeni.
Nemzeti bajnokok kellenek
Két részre szakadt a magyar üzleti szektor: a multi világra és a magyar üzleti világra. Az előbbiben látványosan nagyobb a termelékenység, mint az utóbbiban. Az egyetemekről kikerülő legjobb tanulók erre vették az irányt. Jó fizetést, vállalati kocsit, céges telefont, külföldi utazási lehetőséget kaptak azért, hogy hagyják magukat fegyelmezett „multi katonává” képezni. Szűk területen dolgoznak, de ott nagy hatékonysággal. Általános menedzsment-tudást ritkán sajátítanak el, a kreativitásuk fejlesztésére sincs szükség, a távlatos gondolkodás pedig azért nem kell, mert a dolgok a nemzetközi központokban, Magyarországtól távol dőlnek el. Elvileg ott vannak a legújabb tudás közelében, amit egy-egy speciális szegmensben el is sajátítanak, ám a magyar cégeknél ez kevésbé hasznosítható. Ott inkább általánosabb tudás, szélesebb körű üzleti, technológiai ismeretek kellenének.
A multiknak nem volt érdekük, hogy a tudásukat szélesebb körben átadják. A bedolgozókat egy-egy feladatra képezték ki. Az új üzleti modellhez több tudástranszfer kellene. Amikor a multik társadalmi felelősségvállalási (CSR) programot készítenek – márpedig szinte mindenütt kötelező ilyet készíteni –, akkor ez kiterjedhetne a magyar ökoszisztéma támogatására, fejlesztésére is. Saját jól felfogott érdekükből is. Ezt helyben nem ismerik fel a vezetők. Ám ha felismernék, akkor sincs kompetenciájuk a megvalósításra. Az EU feladata lenne annak tudatosítása, hogy az európai multiknak érdekük a periféria helyi vállalatainak szakmai képzése, támogatása. A háttérbeszélgetésen ez úgy hangzott el: nemzeti bajnokokat kellene nevelni, akik győzni tudnak, nemzetközi mezőnyben is. Ehhez kellene az EU aktív közreműködése. Ne alapozzunk Münchhausen báró módszerére, aki talán saját erőből, saját hajánál fogva húzta ki magát a mocsárból. Túl szép ez a legenda ahhoz, hogy igaz legyen. Kísérletezni lehet, de hatékonyabb egy kooperatív európai megoldás, mely a perifériák technológiai, üzleti fejlesztését célozná meg. K.I.
A Magyar vállalatok 2030 konferencián a részvétel ingyenes, de regisztrációhoz kötött: rspv@magyarvallalatok2030.hu
