A magyar gazdaságot leíró 50 kategória között nincs olyan, amely csak és kizárólag ránk vonatkozna. Legtöbb gondunk és jellemzőnk minden közepes jövedelmű piacgazdaságban, sőt a nálunk gazdaságilag fejlettebb európai országok többségében is előfordul. Az egyéni (családi, vállalati szintű) válaszok egy része is hasonló, míg másokat illetően viszont nagyok az országok közötti különbségek, csakúgy, mint az állami szintű programok, szakpolitikák terén.
Persze ránk különösen jellemző vonatkozásokat bőven találunk. Figyelemreméltó – és már hosszabb ideje – a hazai tőkeképződés gyengesége. Itt részben az alacsony beruházási hányadról van szó, de többről is. Joggal kelti fel az elemzők figyelmét, hogy a sok szempontból különleges 2014-es év kivételével a GDP-arányos beruházási rátánk elmarad a térségi átlagtól. Az utóbbi évek magyar arányszáma (a GDP 20 százaléka körül-felett) a német adathoz áll közel – de a két gazdaság pozíciói és kihívásai nagyon eltérnek. Ez önmagában is gond, mivel a gazdasági utolérési pályáról álmodó társadalmakban tartósan nagyobb invesztíciós hányadnak kellene lennie, mint a megállapodott, tehetősebb országokban.
Ráadásul maga a beruházási ráta önmagában nem mondja meg, hogy kik (belföldiek vagy külföldiek, illetve más megosztás szerint állami szereplők vagy magáncégek, háztartások) a beruházók. Azt sem, hogy mire irányul a tevékenységük: gépekbe, szellemi javakba, ingatlanba, presztízs-projektekbe, infrastruktúrába. Ha a 2014-es rekordesztendőnk adatai mögé tekintünk, komoly fenntartásaink lehetnek az egyébként elfogadható GDP-arányos beruházási rátát illetően: választási év lévén, egy sor központi és önkormányzati beruházást fejeztek be sietve, rengeteg európai uniós pénzt hívtak le és költöttek el. A magánszektor is áldozott beruházásokra, de az nem lett volna elég a korábbi évek gyenge adatainak látványos megemeléséhez. Sok egyéni észlelés, közvetett elemzés és iparági híresztelés szól viszont arról, hogy túlárazott és/vagy túlméretezett (vagy egyenesen felesleges) projektek bőven találhatók a helyi rekordot hozó esztendők állami, önkormányzati beruházásai között.
Ezek a költések az adott évben növelik az aggregált keresletet, így rögtön megemelik a GDP-t. Ám nem világos, hogy milyen mértékben járulnak hozzá a kínálati oldal növekedéséhez: az uniós források és a társfinanszírozásba bevont állami pénzek valójában mennyivel is növelik a magyar tőkeállományt. Amíg masszív kereslethiány jellemzi gazdaságunkat, minden költés keynesi élénkítő hatással jár. Ám mértékadó elemzések szerint 2016-ra bezárul a kibocsátási rés (output gap): ettől kezdve a tőkeállomány és a rendelkezésre álló munkaerő-állomány növekedése, valamint a termelékenység-javulás határozza meg főként a növekedési ütemet. Innen nézve több mint aggályos a beruházási folyamatunk belső tartalma, ciklikus alakulása, hatásfoka.
A tőkeképződés ügye azonban még ennél is összetettebb. Beletartozik, hogy gazdasági szereplőink, legfőképpen a vállalkozók és cégvezetők egyáltalán mennyire ambicionálják a fejlesztést és bővítést. Ez részben értékválasztási ügy: a rövidtáv és a hosszabb táv szempontjai vitatkoznak. Emellett optimizmus és látóhatár kérdése is: észlelnek-e maguk előtt növekedési lehetőségeket, és törekednek-e azok megragadására. Sok múlik a kormánypolitikára vonatkozó véleményükön: támogatónak vagy legalább semlegesnek érzik-e a politika szerepét, vagy attól kell-e tartani a nagyobb mérettartományba lépő cégeknek, hogy felfigyelnek rájuk a hatóságok, sőt esetleg a politika-közeli konkurensek – és akkor ésszerűbb megmaradni a mai szinten. Azt is észlelik a piaci szereplők, hogy maga a politika világa hajlamos a megörökölt tőkeállomány felélésére (állami vagyontárgyak eladásával, a magánnyugdíj-alap felélésével, államosított ágazatokban a tőkepótlás elhalasztásával). Újabban pedig a tőkejövedelmet (profitot) ideológiai bizalmatlanság is övezi. Mindez nem kedvez a polgári társadalmakhoz illő megtakarítói és beruházó attitűdöknek. Ezek nélkül viszont nincs tartós gazdasági fejlődés
Miért gyenge a tőkeképződés?
