Korrupció és versenyképesség
Bosszankodva szoktam hallani a rendszerszintűvé vált korrupcióból eredő károk becslésében azt a „20-30 százalékos túlárazást”, amit a közbeszerzések során az adófizetők elszenvednek ahhoz képest, mintha tiszta lett volna verseny. Mert a valódi kár ezt nagyságrendekkel haladja meg. Először is miért végezne jó, gondos és minőségi munkát a korrumpáló vállalkozó, ha jól tudja, hogy nem ezen múlik a megbízás. Sőt, jól is járhat azon, ha néhány év múlva újra fel kell bontani az elkészült utat, hidat, stb., és ezért új közbeszerzést lehet kiírni. Ugyanis a korrupcióval kísért szerződésekben a megbízó és a vállalkozó közös kreativitásával könnyedén lehet a garanciális kötelezettségek alól kibúvókat hagyni, objektív, előre nem látható problémákra, vis major-okra hivatkozva. Ilyen esetekben pedig az adófizetőt érő kár már nem 20-30%, hanem a megismételt munka miatt akár az eredeti költség többszöröse is lehet.
De még csak nem is ez a legnagyobb kár. A legnagyobb kár az elvesztett versenyképesség. A jó munkának ugyanis mindig két szülője van: az igényes vállalkozó és az igényes megbízó. A korrumpált megbízó pedig még ha akarna sem tudna a munka minőségére igényesnek lenni, de többnyire nem is akar, pontosabban nem arra igényes. A vállalkozó pedig a minőségi munkára igényes megbízó nélkül soha nem tanul meg minőségi munkát végezni, vagy ha valaha tudott is ilyet, hamar elfelejti. A legnagyobb vesztes tehát nem is az adófizető, hanem a versenyképességét elvesztő vállalkozó. Szeretném látni, hogy a közbeszerzések szokásos nyertesei mikor nyernek el külföldi megbízásokat valódi versenyhelyzetben.
Három és fél évtized után bevallhatom, hogy az első megrendelőnk nekünk is az állam volt és bizony csőbe húztak engem is. Csak az elnyert megbízás kifizetése után közölték, hogy ebből bizony 10% visszajár a zsebbe. Ahhoz pedig gyáva voltam, hogy miután már megkaptuk a pénzt, megsértsem a „szabályt”. De a következő megbízást már nem vállaltuk el, és nem(csak) erkölcsi megfontolásból, hanem hosszabb távú üzleti megfontolásból is. Mert ha nem is ilyen tudatosan megfogalmazva, ahogy fentebb kíséreltem meg, de valahol éreztem, hogy ez hosszabb távon nem működhet. Ebből nem lesz jó termék, ebből nem lesz jó cég. Azt hiszem ugyanis, hogy a sikeres vállalkozókat a meggazdagodási vágy mellett a hiúság is hajtja. Szeretnék bebizonyítani, hogy jobbak másoknál. Egy kicsit olyanok, mint a sportemberek, szeretnek versenyezni. De melyik az a sportember, aki örülni tud a győzelemnek, ha azt a bíró lefizetésével érte el?
Mostanában időm nagyobb részét tanítással töltöm, és mi másra tudnám tanítani a fiatalokat, mint vállalkozásra. És mi mást tudnék esettanulmányként használni, mint volt cégem, a Graphisoft történetét. Meg szoktam kérdezni a diákokat, hogy mit gondolnak, miért döntöttünk már megalakulásunk második évében, 1983-ban amellett, hogy külpiacra lépünk. Hiszen itthon monopolhelyzetet élveztünk. Kiskapacitású számítógépeken ugyanis más nem csinált háromdimenziós modellezést (programunk legelső változata egy 64 Kbyte memóriával és kétszer 99 Kbyte szalagegységgel ellátott asztali kalkulátoron futott) és itthon akkoriban ennél erősebb számítógépek nem nagyon voltak elérhetőek. Itthon tehát monopolhelyzetünk volt. Akkor pedig miért akartunk exportálni olyan piacokra, ahol sokkal nagyobb teljesítményű gépek is elérhetőek voltak, és azokra készítettek már a mienknél többet is tudó háromdimenziós modellező megoldásokat? Többnyire azt a választ kapom, hogy mert kicsi a magyar piac, nem nyújt lehetőséget a növekedésre. Nem ez a jó válasz. Még nagyon sokáig bőven elég lett volna hazai piac, és monopol helyzetben sokkal többet is kereshettünk volna itthon. De éppen azért akartunk exportálni, mert itthon nem volt versenytárs, és versenyezni szerettünk volna. Jól hangzik, ha azt mondom, hogy hosszú távú megfontolásból, de közelebb áll a valósághoz, ha bevallom, hogy pusztán emberi hiúságból. Mert a döntések többnyire érzelmi alapon születnek, a racionális magyarázatot később találjuk meg hozzá.
És persze a korrupciót sem szerettük. Az első csapdába esés után már ellent tudtunk állni, és ellent is kellett állni, hiszen a világpiac sem mentes a korrupciótól, még nyugaton is léteznek a magyarországinál rosszabb helyzetek. És ha összevetjük az egyes országokat a korrupciós szint szerint osztályozó listákat a versenyképességi listákkal, nem nehéz látni a korrelációt.
A hatalomhoz közeli győztesek manipulált kiválasztása - vagy az elterjedt hipokrita kifejezéssel szólva „helyzetbe hozása” - a jobb sorsra érdemes vállalkozónak árt a legtöbbet, s rajta keresztül az egész országot teszi versenyképtelenné.
Bojár Gábor
vállalkozó
a budapesti Aquincum Institute of Technology alapítója
Az írás a BOOM magazin 2016. decemberi számában jelent meg, A magyar gazdaság 50 árnyalata címlap-összeállítás egyik véleménycikkeként
