Tóth Máté kezdetben egy képesítés nélküli pilóta vakrepüléseként élte meg, amikor cégvezető édesapja váratlan halála után neki kellett a családi vállalkozás irányítását átvennie. Bár a fiatal ügyvezető soha nem kételkedett képességeiben, ám érezve a feladat súlyát, először mégis kétségbe esett.
„Amikor édesapám meghalt, és én kerültem a vezetői székbe, úgy éreztem magam, mint ha egy nagy utasszállító repülőgép pilótafülkéjébe kerültem volna, és ott, hirtelen kellene megtanulnom, hogyan is kell a gépet irányítani, hogy megmenthessem az utasok életét” –emlékszik vissza Tóth Máté, a gyöngyösi Shick-R Kft. ügyvezető igazgatója arra, hogyan élte meg élete eddigi legnagyobb változását két évvel ezelőtt.
A fiatal vezetőnek annak ellenére kihívást jelentett az új pozíció, hogy családjával már korábban is azt tervezték, ő lép majd az édesapja nyomdokaiba. De a hosszú távú elképzelések szövögetése közben egyáltalán nem gondoltak tragédiára, és soha nem számoltak azzal, hogy a cégalapító családfő nem épül fel a betegségéből. Máté azt mondja, szerencse a szerencsétlenségben, hogy édesapja halála előtt nyolc hónapot együtt tudtak dolgozni, és így a családi vállalkozással kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat megbeszélhették, megismerhette. Ennek ellenére óvatosan vágott bele a felelősségteljes munkába.
Óvatos kezdés
„Az elején nagyon nehéz volt, sorsfordító nagy döntéseket nem is hoztam. Nem csak azért, mert a családunk az apa által létrehozott vállalkozásból él, hanem azért is, mert amikor átvettem a céget, már 35-40 embernek adtunk munkát. Tudtam, hogy nagy hibát nem szabad elkövetnem, mert akkor az ő családjuk is elveszíti a megélhetését. Az elmúlt két évben sokat tanultam, magabiztosabb lettem, és egyre több saját ötletem van, amiket fokozatosan beépítek a cég életébe. Az eredmények azt igazolják, jó úton járunk, hiszen nem csak több autót adtunk el, hanem a dolgozók létszámát is növelni tudtuk. Az úgynevezett régi motorosok mellett fiatalok is csatlakoztak hozzánk, akik nálunk is maradtak. Szerencsének tartom azt is, hogy amikor átvettem a vezetést, a válság már lecsengett, elindult a piaci növekedés, így nem kellett azonnal tüzet oltanom, jutott időm arra, hogy megtanuljam a részfeladatokat és jobban megismerjem a munkatársaimat, akik kitartottak mellettem Gyöngyösön és Egerben is. Tudtam, hogy a vezetőváltáskor mindannyian aggódtak, a helyükben én is aggódtam volna, de a félelmeik ellenére itt maradtak, és ugyanolyan jól elvégezték a munkájukat, mint korábban. A döntéseimet elfogadták, és mára megnyugodtak, hiszen tudják, nagy gond már nem lehet. Ismernek és tudják, hogy komolyan gondolom a folytatást, szeretem a munkámat. Bíznak bennem, talán még jobban is, mit korábban. Nyugodtan ki merem jelenteni, hogy most már közösen, egy csapatként dolgozunk.”
Máté őszintén bevallja, mielőtt édesapja halála után átvette volna az ügyvezetést, föltette magának a kérdést: vajon menni fog-e? Nem magában kételkedett, inkább a kétségbeesés dolgozott benne. A választ keresve pedig arra jutott, képes arra, hogy átvegye a cég irányítását. A felismerés azzal a gondolattal érkezett, amikor rádöbbent, tulajdonképpen mindig erre készült, hiszen erre a feladatra készítették fel a szülei.
„Tizenévesként már minden nyáron a cégnél dolgoztam, végig járva a ranglétrát. Először egy barátommal a karosszériaműhely mögötti részen kellett rendet raknunk, ez volt az első munkám a cégnél. A következő nyáron már szintet léptem, és az autómosóban segíthettem, majd a következő évben a műszaki vizsgáztatást és zöldkártyás szolgáltatást végző kollégának segíthettem. A csúcs a rákövetkező évben volt, amikor már a szervízbe is beengedtek, és elvégezhettem olyan kisebb munkákat mint az olaj- vagy fékbetétcsere. Nekünk a testvéreimmel mindig is természetes volt, hogy a cégnél és otthon, a házkörüli munkákban is segítünk. Így utólag visszagondolva, a nyári munkák is hozzájárultak ahhoz, hogy vezetőként már nem kellett bemutatkoznom a kollégáimnak. Nem csak egyszerűen a főnök fia voltam, aki jött hozzájuk dolgozni, hiszen már gyermekkorom óta ismertek, közülük többen, a nyári munkáim alatt a főnökeim voltak.”
„A teljesítőképességem határához értem”
Máté családja mindig is hosszú távú tervekben gondolkodott, mindig tudták, mit szeretnének elérni, annak érdekében mit kell tenniük. Az sem volt véletlen, hogy épp a gazdasági válság idején döntöttek úgy, hogy az autókereskedéssel és -szervizeléssel foglalkozó vállalkozásuk mellett alapítanak egy másik céget is. Az újabb megélhetési forrást jelentő társaság élére a szülők a legnagyobb fiukat szánták.
„Egy pénteki napon kaptam kézhez a diplomámat, és a rákövetkező hétfőn már annak az ingatlanközvetítő cégnek a továbbképzésén ültem, ahol a kétéves értékesítői munkát követően irodavezetőként dolgoztam, miután megalapítottuk az ehhez szükséges céget. A szüleimmel úgy gondoltuk, hogy az itt megszerzett tapasztalatok birtokában szépen, fokozatosan veszem át az édesapám által alapított Renault-céget. Sajnos a fokozatosság elmaradt. Gondolom, normális esetben a cégátvétel úgy működött volna, hogy apa elmegy nyugdíjba. Biztos vagyok benne, hogy utána is bejárt volna a kereskedésbe, de a döntéseket rám bízta volna. Így volt ez a közös munkánk során többször is, és ha nem is mindig értett velem egyet, a legtöbb esetben hagyott kibontakozni. Nyilván sokkal szerencsésebb, ha valakinek van elég ideje felkészülni arra, hogy igazgató legyen, és magabiztosan tud átvenni egy céget. Ehhez legalább három, de leginkább öt évre lenne szükség. Nekem is ennyire lett volna szükségem ahhoz, hogy ne legyen annyira feszített a tempó, és több idő jusson a részterületek fejlesztésére is. Most úgy érzem, ha megtízszerezném magam, akkor sem tudnék olyan tempóban haladni, mint amilyet magamtól elvárok. A teljesítőképességem határához értem. Ezt érzem annak ellenére, hogy úgy gondolom, ha valaki már feltalálta helyettünk a spanyolviaszt, azzal már nem nekünk kell foglalkozni.”
A hirtelen jött irányítói szerepben Máténak a vezetéssel járó komplexitás okozta a legnagyobb nehézséget. Gazdasági szakemberként az értékesítéssel könnyen megbirkózott, ám gépészmérnök édesapjával és öccsével ellentétben kevésbé értett az autók szervizeléséhez, de a vevőszolgálattal kapcsolatos teendők is megnehezítették a dolgát. A helyzeten azonban gyorsan úrrá lett: tudatosan olyan új kollégákat keresett maga mellé, akik értettek azokhoz a szakterületekhez, amelyekhez ő nem. Nem restelt tanulni azoktól a munkatársaktól, akik műszakilag jobban értettek az autókhoz, valamint tanulmányútra ment, hogy információt gyűjtsön a hasonló gépkocsimárkát forgalmazó vállalkozóktól.
„Apa mestere volt a kapcsolatteremtésnek”
„Apa minden rezdülését ismerte a cégnek, még azt is meg tudta mondani, hol mennek a vezetékek a szalonban, hiszen ott volt az építkezésen is. Én ebbe a meglévő, már jól működő rendszerbe kerültem bele. Egy kívülálló azt gondolhatja, egyszerűbb ez így, mint a nulláról felépíteni a vállalkozást. Ám ez sem sokkal könnyebb, mert ezek nem az én rendszereim. Éppen azért volt szükség az újra tervezésre, a cégstruktúra átalakítására, hogy velem is működőképes legyen a cég. A csiszolgatás pedig még most is tart. Hosszú távon gondolkodom ebben a cégben, és azt szeretném, hogy aki hozzánk jön dolgozni, az innen is mehessen el nyugdíjba. Ennek megfelelően döntök. Élvezem azt is, hogy cégvezetőként nem csak a napi operatív feladatokkal kell foglalkoznom, hanem vannak reprezentációs kötelességeim is. Talán ez genetikailag is kódolva van bennem. Ha lehet ilyet mondani, apa mestere volt a kapcsolatteremtésnek. Van erről egy nagyon kedves emlékem is. Egy alkalommal találkoztunk a reptéren az aranyérmes magyar vízilabdaválogatott tagjaival, akik óriási sztárok voltak. Sokan felismerték őket, de senki nem mert odamenni hozzájuk, kivéve apát. Nem telt bele három perc, ő már úgy ült ott közöttük, mintha ő is a csapat tagja lenne. Ráadásul olyan témákról is beszélgetett velük, amelyek másnak talán eszébe sem jutottak volna. Ezekből a szituációkból is sokat tanultam, és most profitálok. Apa igazi közösségösszetartó ember volt. Azt is tőle tanultam, hogy merjek kérdezni. Azt gondolom, most büszke lenne rám… Habár biztos lennének ötletei, mit hogyan csináljak, de elégedett lenne velem.”
Juhász Marianna
