Az egyik meghatározó egyetemen, a jövő kulcs szakembereinek, vezetőinek tartottam a napokban egy előadást a digitalizációról, az IoT (Internet of Things) hatásairól, érintve az Ipar 4.0 területét is. Az arcokat figyelve rákérdeztem, hogy mennyit tudnak, mennyit tanulnak ezekről a témákról – s a válasz több, mint kiábrándító volt.
A negyedik ipari forradalom napjaiban élünk, a jövőt, de egyre inkább a jelent is alapvetően változtatja meg a mindent behálózó internet, a mindannyiunk kezében, zsebében lévő okostelefon, a folyamatos online jelenlét. Ahogy mi egyre inkább interneten, vagy az internettel élünk, úgy gépeink, eszközeink, autóink, lakásaink is egyre inkább a netre „kapcsolódnak”. Mindez azzal jár, hogy átalakul az életünk, a munkánk, a környezetünk.
Egy mai diáknak arra kell felkészülnie, hogy mire elvégzi az iskolát, az egyetemet a gépek egy seregnyi mai munkát átvesznek, így neki majd egy olyan világban kell dolgoznia, ahol talán nem lesznek már postások, buszvezetők, ahol az újságcikkek jelentős hányadát gépek írják, ahol a tetőfedő drónnal térképezi fel, hogy ki kell-e cserélni néhány cserepet, ahol okos kombájnok járják a földeket és csirkeistállókban szenzorok számolják a tojásokat.
Nem kétséges, hogy ezzel ebben a változó korban nem elegendő - de szükséges - több IT-szakembert képezni: meg kell változnia az oktatás teljes folyamatának is. Szerencsére az utóbbi időben ezt az egyre erősebb igényt az állam és a folyamatokra hatni képes piaci, civil szféra is felismerte.
Nekünk, akik még tájékozódtunk papíralapú térképen a Google Maps forradalmi változást jelentett, esetleg tartunk tőle, hogy ha sokat navigálunk, nyomon tudnak bennünket követni – de nem biztos, hogy látjuk, hogy a navigáció alapján szerzett adatokat, hogyan lehet feldolgozni és az egyén, a társadalom, a közlekedők számára hasznos big datává formálni. Amennyiben ez sikerül, akkor nyilván kevesebb időt töltünk majd dugókban, ezáltal több időnk marad hasznos sokkal hasznosabb dolgokra, de egyben csökken a környezetterhelés is.
A közlekedési adatokat természetesen a közelebbi és távolabbi múltban is fel lehetett dolgozni, számolni lehetett a hídon áthaladó lovasokat, szekereket, vagy autókat, le lehetett jegyzetelni, hogy híd után 10-en erre, 20-an arra mennek tovább – ma azonban az internetnek és az okoseszközöknek köszönhetően ezt folyamatosan lehet figyelni, elemezni – felhasználni a fejlesztések tervezéséhez -, és persze ennek is köszönhető, hogy a navigációs alkalmazásunk jelzi, ha másfelé megyünk, előbb érünk célba.
Közös célunk kell hogy legyen, hogy a digitalizáció nyertesei között legyenek gyermekeink, unokáink, mi magunk és az egész ország! Természetesen ez elég nehézkesen valósulhat meg, ha az egyetemeinken ez a téma egyelőre nem szerepel a prioritások között, vagy ha a hazai kisebb és nagyobb vállaltok vezetői sem ismerik fel, hogy a digitalizáció nem egyszer majd és valahol lesz, hanem itt és most van.
Át kell alakítanunk a belső folyamatainkat, az üzleti modelljeinket, s nem halogathatjuk a szemléletváltást, mert különben csak követhetjük a folyamatokat, reagálhatunk azokra, de a követés és a reagálás a legtöbbször csak a bukásra lesz elegendő. Már ma látnunk kell, hogy a változások milyen lépéseket követelnek meg, s előre kell „menekülni”, ha a győztesek között szeretnénk lenni. Ehhez pedig a minimum, hogy a gyermekeink, a jövő vezetői, vállalkozói, dolgozói már ma a jövőre készüljenek.
