Igen, pontosan tizenöt éve kattant be a válasz és egy megoldási lehetőség arra a kérdésre, ami régóta nem hagyott nyugodni, folyamatosan a fejemben motoszkált. Akkoriban már évtizednyi műgyűjtési tapasztalattal a hátam mögött nem értettem, hogy az egyre inkább vizualizálódó társadalmunkban miért „nem megy át” a képzőművészet varázsa még azokhoz sem, akik egyébként a kultúra egyéb ágai iránt - mint például a színház, a zene, vagy az irodalom - nyitottak.
Ebben az időben a Volksbank elnök-helyetteseként sokat jártam a bankfiókokat. Egy-egy ilyen látogatáskor ránéztem az üres falakra, ahol legfeljebb egy-két, művészi értéket nem igazán csillogtató plakátunk díszelgett. Nem tetszett. Ekkor jött az ötlet: rendezzünk kiállításokat kortárs képzőművészeknek, próbáljuk ki, mit szólnak hozzá az ügyfeleink, ha az egyébként sivár környezetbe belopjuk az alkotások színvilágát, változatosságát!
A fogadtatás minden várakozást felülmúlt. A kiállítás-megnyitókra alig fértek be a vendégek, nagy érdeklődéssel hallgatták a művek elemzéseit, rácsodálkoztak az alkotásokra. A művészek is elégedettek voltak: ismertséget teremtettünk számukra és a műveik is szépen fogytak… Ledőlt egy gát, egy gátlás, ami egy átlagérdeklődésű embert gyakran visszatart attól, hogy belépjen egy galéria ajtaján. Lehetett kérdezni, lehetett nem érteni az alkotást, lehetett erről egymással beszélgetni, minden vásárlási kényszer érzése nélkül. Alkotás és közönség egy oldott közegben egymásra talált.
Hét év alatt ország szerte több mint kétszázötven kiállítást rendeztünk. Ha egy-egy fiók falai időlegesen „csupaszon” maradtak, az ügyfelek reklamáltak, a dolgozók morogtak.
A legnagyobb élményt azonban az adta, ahogy a munkatársak fogadták a kezdeményezést. Nem csak „eltűrték”, mint a vezetőség egy újabb „mániáját”, hanem az idő múlásával egyre aktívabban kapcsolódtak be a szervezésbe. Visszajelzéseik azt mutatták, hogy ebben a környezetben pozitívan változott a légkör, a kommunikáció. Ez nem csak lokálisan jelentkezett, hanem az egész bank belső kultúrájára is kihatott. Rendre kiderült, hogy ki az, aki szabadidejében fest, fotózik, vagy akár verset ír, zenét szerez. Volt olyan kolléga, akinek támogattuk verseskötete kiadását. „Trendivé” vált a kultúra, hétfőnként már nem csak a diszkó élményekről beszélgettek, de megosztották egymással kulturális kalandjaikat is. Évek során mérhetővé vált a programnak a munka minőségére, a bank megítélésére gyakorolt pozitív hatása.
Sok tapasztalatot szereztem ez idő alatt a kultúra támogatása és a vállalati kultúra közötti hatásmechanizmusról. Körbe nézve, az üzleti életben mára már elterjedt CSR tevékenység területén sajnos az is látszik, hogy a menedzserek gyakran csak egyszerű PR-eszközt látnak a jól kommunikálható, médiafigyelmet vonzó programokban. Ez azért hibás megközelítés, mert a társadalmi felelősségvállalás - főként a kultúra területén -, kiváló lehetőséget nyújt a vállalati kultúra fejlesztésére, a dolgozók elégedettségének és lojalitásának erősítésére is. Aki csak a médiában való megjelenések számával foglalkozik, az azon túl, hogy hosszabb távon hiteltelenné teheti a belső, vállalati kultúra támogatási programjait is, erről a belső mozgósító erőről is lemond. Csak akkor teremt igazi értéket a képzőművészet vagy más művészeti ágak támogatása, ha az őszinte elkötelezettséget tükröz, és a vállalati kultúra szerves részévé válik.
Ez alatt a hét év alatt igyekeztem szinte valamennyi fiók galéria-megnyitóján részt venni, személyesen is kifejteni gondolataimat ezeken a rendezvényeken. Együtt készítettük elő a helyi munkatársakkal az eseményeket, abból a szempontból leginkább, hogyan illeszkedik az adott régió ügyfél és üzleti stratégiájába, A megnyitó beszédek után nem ültem be az autómba, nem indultam haza, hanem a kollégáimmal együtt beszélgettünk vendégeinkkel a kultúráról, a művészetről és persze, az üzletről is. Számos vendégből hamarosan ügyfél lett… Az a szóbeszéd járta, hogy mi egy „kultúrbank” vagyunk – nem csak ezeken a művészeti eseményeken, hanem a mindennapokban is.
Elsősorban a menedzsmentnek kell felismernie és azonosulnia azzal, hogy a szervezetek életében kikerülhetetlen az értékelvű magatartás. A vezetőknek fel kell ismerniük továbbá, hogy a CSR komplex vállalatirányítási, vezetői szemléletmód, melynek szervesen illeszkednie és részévé kell válnia a vállalati kultúra alakításának. A társadalmi felelősség értékrendje közvetlen hatással van, mintegy katalizálja az egyéni, lokális felelősséget. A társadalmi felelősségvállalás, a vállalati kultúra és az egyéni etikai magatartás közötti összefüggéseket felismerve válik a cégek és vezetőik számára fontossá, hogy olyan vállalati kultúrát alakítson ki, mely a munkatársakat etikus üzleti döntésekre és etikus ügyfélkapcsolatokra ösztönzi. A CSR és az etikus vállalati kultúra integrációja a felső vezetők azonosulásán, elkötelezettségén, a folyamatos értékelésen és visszacsatoláson alapul.
Bár a Magyar Nemzeti Bank megfogalmazott egy etikai kódexajánlást a bankok számára, de a mi belső kódexünk organikusan alakult ki és itatta át a mindennapok gyakorlatát. Amikor már a pénzügyi válság nyaldosta a bankvilág partjait, sokat segített a munkatársainkat összekovácsoló értékrend a belső és az ügyfelek problémáinak kezelésében. Ez volt az igazi, még számokban is mérhető hozama a kultúrát támogató programjainkba történt „befektetéseknek”.
Alan Greenspan, amikor a 2008.november 1-én lemondott a FED éléről, azt mondta: a racionális közgazdaságtan kizárólagosságának vége, a viselkedés közgazdaságtan hatásaira kell koncentrálni. Ennek a vállalati kultúra pozitív alakítása fontos eszköze lehet.
Skonda Mária
