Egy barátom nem régen azt kérdezte tőlem, hogy milyen érzés eldobni 23 évet az életemből. Azt feleltem, hogy rossz. Üres. És könnybe lábadt a szemem. Mintha egy szeretett embert veszítettem volna el az életemben. Pedig csak munkát változtattam. Nem munkahelyet, mert nálam annak soha nem volt jelentősége, milyen szervezeti keretek között dolgozom. Mindig a munka tartalma volt a fontos számomra. Hogy örömöt szerezzen nekem, s én is örömet szerezhessek általa másoknak. Mindig is adni szerettem volna az embereknek, mert adni öröm.
Egy napon mégis úgy ébredtem fel, hogy nincs kedvem az ügyfelemmel találkozni. És másnap is ezt éreztem a másik ügyfelemmel kapcsolatban. És a harmadik és a negyedik és az ötödik nap is a többiekkel. Pedig mindig szerettem velük együtt lenni. Csupa értelmes, művelt, képzett, ambiciózus ember. Szívesen segítettem a személyiségük kibontakoztatásában, hogy amikor majd személyes márkává válnak a segítségemmel, képesek legyenek ép testtel és lélekkel fogadni a márkalét kihívásait. Most pedig már attól is fáradtnak érzem magam, ha csak rá gondolok a heti konzultációra velük. Pedig ők semmi rosszat nem tettek. Heti öt munkanap, minden napon egy-egy ügyfél. A felkészüléssel együtt, naponta 4-5 óra az életemből egy másik emberé. Sőt, az utóbbi időben már szombaton is ügyfeleket fogadtam. Azért, mert csak akkor értek rá, vagy mert én nem tudtam már más napon időpontot adni nekik. És az állandó rendelkezésre állás telefonon, a közös rendezvények, a felkészítés a szerepléseikre. Minimum öt ember életét éltem az utóbbi 5 évben "nulla-huszonnégyben", amióta személyes márkaépítéssel foglalkoztam.
Igen, az ügyfeleim életét éltem, ezért a sajátomra már nem maradt időm és energiám. A kapcsolataim beszűkültek, hetekig nem léptem be a privát postafiókomba, nem olvastam el a leveleimet és nem válaszoltam másokéira, hiába próbáltak elérni engem. Magamba zárkóztam. Elveszítettem szinte mindent és mindenkit, ami a személyes életemben fontos volt vagy még fontosabb lehetett volna. Miközben a munkámért egyre több és egyre értékesebb szakmai elismerést kaptam, én egyre inkább motiválatlanabbá váltam a mindennapokban.
És sorra jelentkeztek a testi tünetek. Ha az egyik tünettel megküzdöttem, jött egy másik. Hosszú ideig eszembe sem jutott, hogy valamit észre kellene vennem, valamit látnom kellene, mert valami nagyon nincs rendben az életemben. S akkor kaptam egy orvosi diagnózist, amitől végre kitisztult fejem. Rutin vizsgálaton voltam a szemész orvosnál, amikor közölték velem: az egyik szememen trombózis jelei látszanak. Rövid lefolyású lehetett, de ha megismétlődik, az akár vakságot is okozhat.
Hazamentem a lelettel, és nem tudtam szóhoz jutni. Újra és újra elolvastam a vizsgálati lapot, s akkor felfedeztem egy rettenetes szót: “retina leválás”. Az egészségesnek hitt szememen! Se pont, se más írásjel a szó végén. És akkor összeomlott az egész világom. Magamba fordultam, ahogyan még soha egész életemben. Belül eltemettem mindent, amiben addig hinni tudtam, s őszintén szólva vártam, mikor fogok megvakulni. Nem írtam többet, nem olvastam. Lélekben búcsúztam a fénytől, a színektől, a fáktól, a kék égtől, a sok szépségtől, amit életemben valaha láttam. Rettenetes érzés volt. Lemondtam az ügyfeleimet, s jó ideig nem csináltam semmit, csak vegetáltam.
Valami mégis megváltozott. Idővel kezdett kitisztulni a kép. Ahogy kivontam magam az addigi feszes és feszült munkából, kezdtem újra magamra találni. Egyre többet olvastam, újra írtam. Érdekes, jól bírta a szemem. Akkor hogyan is van ez?
A kontroll vizsgálaton megkérdeztem az orvost hogy honnan tudhatom: súlyosbodott-e a retina leválásom? Értetlenül nézett rám: miért gondolom, hogy retinaleválásom van? Mutattam a 3 hónappal korábbi leletet, hogy oda van írva: “retina leválás”. Az orvos ránézett, lapozott egyet, majd nevetve mutatta nekem a mondat folytatását: "… nem látható.” Pont a mondat végén. Nem olvastam végig a vizsgálati lapot, ezért nem vettem észre, hogy a szöveg a következő oldalon folytatódik. Amúgy a trombózis is szépen fölszívódott, minden rendben van a szemeimmel.
Ebben a pillanatban született meg bennem a döntés, hogy abba hagyom a személyes márkaépítést és visszatérek az eredeti hivatásomhoz, az újságíráshoz. Szép pályát futottam be az üzleti világban menedzserként. Mindent elértem, ami ezen a pályán számomra itt elérhető. Ma már azt is tudom, hogy a személyes márkaépítés is csak levezetés volt annak érdekében, hogy tiszta szívvel és önként “hazataláljak” a munkámban az igazi küldetésemhez: írni az embereknek, hogy az írásaim szebbé, jobbá, minőségibbé tehessék az életüket.
Azóta ismét cikkeket írok a világot foglalkoztató témákban a világnak is, az új könyvemen dolgozom, sokat írok. Élvezem az "új" szakmai létemet. S ami a legfontosabb: a saját életemet élem. Milyen meglepő: újra vannak személyes márkaépítés ügyfeleim, bár jóval kisebb számban, mint korábban. Ám még nagyobb megbecsüléssel részemről irántuk, és - ahogy látom - igazán értékelvűen közelítve részükről irántam. Mindenből, mindenkivel annyi, és tényleg csak annyi, amennyi még belefér.
Kiss T. Anna MBA, személyes márkaépítő, könyvszerző, újságíró
