Sorsfordítók: öt történet, öt siker

Sorsfordítók: öt történet, öt siker

Sorsfordítók
A végletek embere
Asztalos László megjárta a mennyet, s a poklot. Cigányteleptől ötcsillagos szállodákig, kényelmes polgári otthontól állami gondozásig, segédmunkától állami felügyelet elnöki székéig cikázott a pályája. Azt mondja, van ennél mélyebb is, juthatott volna magasabbra is.
„Tíz éves koromban kerültem állami gondozásba. Szüleim elváltak, ide-odacsapódtam , míg végül az édesapám úgy döntött, hogy állami gondozásba ad. A Szőlő utcai elosztóból az Arany János intézetbe kerültem. Nem tudom, ki intézte így, de nagyon hálás vagyok: ez akkor az ország egyik legjobb intézete volt. Nem szeretem a túlzó jelzőket, de talán valamit elárul a hely szelleméből, hogy intézeti gyerekként a MOM-ba vittek minket tánciskolába, illetve Operaházba, s színházba kellett járni. Ercse István igazgatónk nevelési filozófiája szerint minden fiúgyereknek hetente kétszer sportolnia kellett, s egyszer kultúrprogramon részt vennie. Bevált.” – idézi fel Asztalos László az államigondozotti lét jó oldalát.
A hely bizonyára tényleg jó volt – a körülményekhez képest –, ám azt nem lehetett könnyű feldolgozni, hogy egy egyetemi professzor és egy megyei bírónő egy szem fia állami gondozásban köt ki. Mert a szülők házassága tönkrement, az apa súlyos cukorbeteg volt, az anya meg alkoholista. Az intézetben keményen fogalmaztak: azért vannak ott, mert ők senkinek sem kellettek. Akkor 14 gyerek került egyszerre oda, s hallgatta a kapunál az eligazítást: itt nincs kerítés, néhányan meg is fognak szökni, de úgyis visszajönnek – hangzott a jóslat –, mert nekik nincs jobb helyük..
Asztalos László története nem lehetett tipikus az állami gondozottak között sem. Apja, id. Asztalos László, az ELTE polgári jogi professzora, egyike a kevés arany Horthy-gyűrűs kitüntetettnek, lenyűgöző tudású, németes típusú, szigorú, elismert oktató volt. „A súlyos cukorbetegség miatt apám kiszolgáltatott volt. Én úgy fogtam föl, hogy engem beáldozott az életéért és a karrierjéért. S miután én ezt túléltem, ezért később megbocsátóbb voltam vele. Lenyűgözött a tudásával, széles látókörével, szakmailag nagyon megértettük egymást. De az emberi dolgait nem tudom megbocsátani…”
Az édesanya „az ötvenes évek egyik legcsinosabb, legtehetségesebb fiatal nője volt, aki Népköztársaság-ösztöndíjjal végezte el a jogi egyetemet, s Magyarország legfiatalabb megyei bírónője lett. Tizenhárom éves koromban meghalt. Külsőre úgy nézett ki, mint Gina Lolobrigida, vagy Sophia Loren, telt idomú, vonzó személyiség, kiemelkedő tehetségű ember volt. 36 évesen meghalt, s addig 10 férje volt. Mindegyik egyetemet végzett. Innen sikerült az alkohollal összeomlasztania a karrierjét, s az életét.”
Az állami gondozás Asztalos egész életét meghatározza. Kezdetben sírt a születésnapokon, meg karácsonykor, bár apai nagyanyja vigasztalta, tartotta vele a kapcsolatot. Az anyját viszont nem engedték akkor már a közelébe, olyan állapotban volt. „A rokonok segítettek; annyira azonban nem, hogy magukhoz vegyenek.”
Az „úrifiúnak” így az intézet törvényeihez kellett igazodnia. „A 13-14 éves fiúk minden szombaton az utolsó üres órán bezárkóztak egy szobába és verekedtek. Minden héten igazolni kellett, hogy az erősorrendben hol vagy. Ha egész héten gyúrtál, előrébb kerülhettél. Ez fontos volt, mert aki előtted volt, annak joga volt téged véresre verni. Aki meg mögötted, azt neked volt jogod és kötelességed megverni. Ez volt a falka rendje. Az embernek pillanatokon belül fel kellett mérnie a reális erőviszonyokat. Én akkor ismertem fel, hogy a képességeim legtöbbje közepes, de van két olyan tulajdonság, amiben jobb vagyok. Erre építettem. Kiderült, jól tudok összpontosítani, koncentrálni, s a szintetizáló képességem is átlag feletti. Megtanultam, mindenért magamnak kell megküzdeni, néha verekedni is, nekem mindenért fizetnem kell. A 35 gyerekből, akivel indultam, legalább 8-10 tehetségesebb volt, mint én. De rajtam kívül csak az a Héthelyi Lajos szerzett egyetemi diplomát, aki Riblivel és Adorjánnal sakkozott az országos bajnokságért. Voltak közöttünk akkori országos bajnok birkózók, öklözők. Az ember hamar belátta, jobb, ha nem hőbörög, hanem kihasználja az előnyeit. Így lettem a focicsapat középcsatára, a kézilabdacsapat beállósa. Megválasztottak iskolatitkárnak, meg osztálytitkárnak. Ez azt is jelentette, hogy 13-14 évesen nyomasztóan súlyos erkölcsi ügyekben is döntenem kellett. Volt, hogy valaki segítségért jött zokogva, hogy azt mondták, este félholtra verik. Kimenője volt, mehessen, vagy maradjon. Megúszhatja? Volt, hogy nekem kellett egy 14 éves gyereket és az édesanyját egymásnak bemutatni. Megszenvedtem ezeket az erőn felüli feladatokat, ezekre se lelkileg, se szellemileg nem voltam elég érett.”
Mégis, sikerrel vette ezeket a megpróbáltatásokat. Az iskolában kitűnő tanuló volt, sima út vezetett az egyetemre. Sima?
„ Minden intézeti gyerek tudathasadásos. Az én személyiségem például kifejezetten emlékeztet Bill Clintonéra. Nem a tehetségben, hanem az alaptermészetben. Egyrészt bennünk van, hogy nagyon szeretnénk feltörni, megmutatni, hogy mi legalább olyan jók vagyunk, mint a többiek – ez érthető –, másrészt kínosan ügyelünk arra, hogy minden pillanatban jelezzük, mi mások maradtunk , eredetibbek. Ez borzasztó kettősséget, torzulást idéz elő az emberben. Huszonévesen kaptam a barátnőmtől egy babát a születésnapomra, aminek egyik fele öltönyben volt, jól fésült, úri fejjel, másik fele meg farmerban, borostásan, elhanyagoltan. Igen, ilyen voltam, a két véglet. Bill Clintonnál nem a szaxofon volt a feltűnő, nem is a Monica Lewinsky-affér az igazán meghökkentő, hanem – érdekes, hogy erről alig beszéltek –, hogy közben Arafattal tárgyalt. Sorsdöntő ügyekről. Világpolitikáról. Vagyis Clinton azt akarta jelezni, hogy az Isten háta mögötti helyről származó Billy gyerek ilyen lezser, még erre is képes… Ki meri utána csinálni?”
Asztalos Lászlóról is mondják, szeret feltűnni, kitűnni. Ha másként nem megy, az öltözködésével. Laza eleganciájával. Könnyedén a nyakába vetett sállal, kalappal, s egy szépen megmunkált sétapálcával. Már-már modoros, kimódolt ez az öltözködés… Asztalos bólogat. Igen, ki akar tűnni. Az öltözködéssel is. Valaha csak ez volt a célja. Ma már amolyan értékőrzésnek tekinti az eleganciát. Egyre kevesebb férfira jellemző. Ő ezt fontosnak tartja, s megtalálta a saját stílusát. Kalap, sál, sétabot. „Arról nem beszélve, hogy a kalap takarja a kopaszodó fejet, a bot pedig a nehezedő járást támogatja.” De a másik véglet is jellemzi: „az utcában, ahol lakom, arról vagyok ismert, hogy a legócskább, legszakadtabb ruhákban dolgozom a kertben. Alapelvem, semmit nem dobunk ki, ami használható. Ez is a személyiségemhez tartozik. Kínosan ügyeltem rá, nehogy belesimuljak a tömegkultúrába. Amikor hippi korszak volt, akkor sem voltam hippi. Soha nem volt BMW-m vagy Mercedesem, mert ez nem az én stílusom. Volvo igen, meg most már egy öreg Jaguárom van. Vénembernek vén autót!”
A cikk teljes terjedelemben a BOOM Magazin októberi számában található meg. A Sorsfordítók címlap sztori többi története ugyancsak a nyomtatott változatban olvasható.

Juhász Mariann képe

Kérjük, mondja el a véleményét