in memoriam Benkő László

In memoriam Benkő László

„Majd csak ember lesz ebből a Laci gyerekből is…”

 

Serdülő kislányként Zamárdiban nyaranta mindig ott sündörögtem nővéreim és a barátnőik közelében. Kuncogva hallgattam a terveket, hogyan falazhatnánk Zsuzsi barátnőnknek, hogy találkozhasson szerelmével, a hosszúhajú, zenélgető, kicsit bohém Benkő Lacival. Mert a polgári család, a diplomás papa aggódva figyelte ezt a bimbózó, de aztán az idővel egyre mélyülő kapcsolatot.

Édesapánk is mosolyogva mesélte, hogy mérnök kollegája, az idősebb Benkő is csóválta a fejét fiának zenekar alakítási terveit hallgatva. Magát nyugtatgatva mondogatta, hogy „végezze csak el a Műegyetemet, aztán ember lesz ebből a Laci gyerekből is…”

A Laci gyerek lediplomázott, zenekart alapított és elvette a Zsuzsit.

Én térdharisnyás, mini szoknyás tinédzserként, ahol lehetett, ott csápoltam nekik. Ott voltam az Eötvös klubban is rendszeresen, ahol lelkesen nyomultam a színpad közelébe. Itt történt, hogy egy alkalommal a szexapóként elhíresült „menedzser” megszólított és megígérte, ha „kedves leszel hozzám, úgy fognak vinni, mint a mackósajtot!”. Én kinevettem, először ő küldött el engem melegebb helyekre, aztán pedig Laci őt – csak sokkal durvábban fogalmazva.

Műszakis gólyaként az első bulinkon a Kinizsi utcai épület tornatermében zsúfolódtunk össze lelkesen a klasszikus felállású Omega koncertjén, 1968 őszén. A színpadon a fekete zongora, rajta a színes, virágos, rojtos terítőn a petróleumlámpa. Ma is látom magam előtt és átérzem azt az izgalmas várakozást, hogy vajon most mit fognak elővarázsolni a fiúk. Belecsaptak és elsőként játszották el nekünk, műegyetemistáknak a „Petróleumlámpát”. Őrjöngtünk, dobogtunk, hihetetlen volt hangulat. A zenekar több tagja nem sokkal előtte végzett itt és tulajdonképpen innen indult el fergeteges sikereinek útján a zenekar. A következő néhány évben kísérhettem, élvezhettem ennek a pályának a gyümölcseit.

A Kinizsi utcából a rendszeres vasárnapi klubélet áttevődött a budai oldalra, az „E- Klubba”. Azok közé a szerencsések közé tartoztam, akik bekerülhettek az Omega klub rendezői gárdájába, akkori barátommal – máig férjem – , Miklóssal együtt. Én kezdetben ruhatáros, majd pénztáros lettem – bankári karrierem kezdete, Miklós a bárfőnökségig vitte. Minden vasárnap késő éjjelig, hétfő hajnalig ott voltunk a klubban. A munka mellett azért elfogyasztottunk néhány akkoriban divatos rumos kólát és élveztük a zenét, a közönséggel együtt őrjöngve fogadtuk az újabb és újabb, bemutatott szerzeményeket. Most is beleborzongok és felidéződik bennem az akkori élmény, ha a „Gyöngyhajúlány”-t meghallom. Sírtunk, dübörögtünk, sikoltoztunk…

A koncertek végén mi, pénztárosok vittük a gázsit a bandának, akikkel jókat beszélgettünk, nevettünk és Laci igen bőkezű volt velünk az elszámoláskor. Minden vasárnap a másnap hajnalig tartó munka, buli, rock és nagyon jó kereset. Végzés után az első fizetésemre rácsodálkozva azt állapítottam meg, hogy diákként egy vasárnap többet vittem haza a klubból, mint amit egy hónapi munkáért kaptam végzett mérnökként. Csodálatos évek voltak! Az egyetemi klubok rendezői minden évben egyszer közös bulit tartottak, ahol az összes nagy zenekar – Omega, Bergendy, Illés, stb. – ingyen játszott nekünk, velünk együtt szórakozott.

Az évek teltek-múltak, Laciból nemcsak hogy „ember”, de nagy ember, világhírű nagy művész lett. Családosok lettünk, koncertekre már egyre kevesebbet jártunk, de minden Omega lemezt megvettünk, gyerekeink is ezeket hallgatva nőttek fel. Zamárdi, mint nyári törzshely Laciéknak is megmaradt, a gyerekek folytatták a bulizást.

Benkő Lacival a „Dagadt” Tölgyfa kocsmájában találkozgattunk, mikor egy-egy turné közben megpihent. Sörözgetve, fröccsöt kortyolgatva emlékeztünk vissza az E-klub éveire. Egyik utolsó emlékem, amikor már betegen, de lejött a Balaton partra Balázs fia klubjába és lenyomott egy koncertet nekünk, idősödő, de hűséges rajongóinak. Ezek az élmények mindörökké megmaradnak bennünk. Nem csak bennünk, de még több milliónyi emberben, akiknek Laci és bandája zenéjével átitatta az életét. Köszönjük, nem felejtünk mindhalálig! Mert rock and roll mindhalálig!

Skonda Mária