Mala sziromaska

Mi történik, ha egy gyerek két és félévesen elveszti szüleit? Milyen felnőtt lesz az ilyen gyerekből? Parragh László szerint kitartó, alkalmazkodó. toleráns, innovatív, az újdonságokra nagyon nyitott ember. Az MKIK elnökéről szól ez a történet.
Und zsákfalu a nyugati határ közelében. A lakosság nagy része horvátul beszél. Ide született Parragh László, akinek édesanyja két és féléves korábban meghalt leukémiában, majd alig volt hároméves, amikor édesapja is. Őt félrekezelték: egy tojáshéj vakbélgyulladást okozott, de a gyomrával műtötték. Közben a vakbél perforálódott, ebbe belehalt. Minderről Parragh László csak a rokonok elbeszéléséből tud, neki nincsenek emlékei szüleiről. Arról azonban igen, hogy ő abba a „szerencsés” helyzetbe került, hogy több rokon is magához akarta venni. Nagyon. Így hosszú pereskedés kezdődött. Addig ő ideiglenesen a rokonok között „ingázott”, olyan is volt, hogy a tanácselnöknél, vagy az óvónőnél kötött ki. Volt egy kiskocsija, arra tették fel ilyenkor az összes holmiját. S ő maga után húzva lakhelyet váltott. Volt, ahol csak horvátul beszélhetett, máshol meg csak magyarul. Ez nem rázta meg. Alkalmazkodott.

„Ma sem bírom elviselni, ha valaki valamiért sajnálni kezd.”

Nem zavarta a vándorélet, tudomásul vette. Szívós, kitartó lett, megtanult küzdeni, a dolgokat úgy elfogadni, ahogy vannak. Az már inkább szíven ütötte, hogy a faluban „mala sziromaska” néven beszéltek róla, azaz kis árvaként emlegették, s zsíros kenyeret adtak neki, ha látták. Sajnálták. „Ez a sajnálat kellemetlen volt. Zavart. Szégyelltem. Ma sem bírom elviselni, ha valaki valamiért sajnálni kezd.” A sorsa végül rendeződött, apai nagybátyja családja nevelhette fel, később egy húga is született. Az általános iskola első négy osztályát a faluban végezte el, osztatlan iskolában, az ő évfolyamán öt gyerek volt. A többiben is nagyjából ennyi. Egy tehetséges gyerek sokat tanulhatott ebben a rendszerben is, a nagyobbak óráit is meghallgatva gyorsan fejlődhetett. A gyengébbek azonban már itt behozhatatlanul lemaradtak. Az ötödik osztálytól Sopronhorpács következett, az öt kilométeres távolságot hol busszal, hol egy órás gyaloglással tették meg. Ezekről az évekről nincs mit beszélnie. Az igazi változást a soproni Széchenyi István Gimnázium hozta el, ahol kollégista is lett. „Szerencsém volt. Akkoriban a hátrányos helyzetű gyerekeknek itt két helyet tartottak fenn, s az egyiket én kaptam meg. A magam erejéből, a pontszámom alapján nem jutottam volna be. Így viszont rögtön egy nagyon színvonalas, elitgimnáziumban tanulhattam, ahol osztálytársam volt pl. Szájer József, Kovács Adél. Innentől megváltozott az életem. A kollégium bizottság titkára is lettem.”
Úgy tűnt, rendeződött hát Parragh László élete, s jövője. A sors azonban újra közbeszólt: érettségi után szívizomgyulladást kapott, s bár felvették a Pécsi Tanárképző Főiskola történelem-orosz szakára, egy évet halasztania kellett: a betegség miatt nem tudta időben beadni a szükséges papírokat. Ráadásul ez a betegség nem múlt el nyomtalanul: az egyetemen, váratlanul újra kiújult, s újra többhónapos ágyban fekvés következett. Bár a tanárképző jól ment, Parragh László azonban rájött: inkább a jogi egyetemen tanulna. A váltást Herczegh Géza dékán engedélyezte, az első évfolyam megismétlésével. Ez akkor méltatlannak tűnt a színjeles bizonyítvánnyal, ám az első vizsgán való bukás jelezte, jobb visszavenni a túlzott önbizalomból. „ A római jogi vizsgán megbuktam. De az államjognál is akadt olyan kérdés, ami azt érzékeltette, vigyáznom kell. Azt kérdezték, hogy a Magyar Népköztársaság címerében a vörös csillag hány aranysugarat bocsát ki a mezőre. Akkor nem tudtam, de egy életre megjegyeztem, hogy 37-t. De már se a népköztársaság nincs meg, se az a címer.”

„Egy hónapon át ópiumot adagoltak”

Ennyi pofon után egyenesbe állt az élete: az egyetemen a kollégium titkára volt 4 évig. Akkor, amikor Gyurcsány Ferenc a KISZ-titkár. Koncerteket szerveztek, laskagombát termesztettek, teniszpályát adtak bérbe, s már egy zártláncú tv hálózatot is működtettek, s közben pedig Szájer József hívására fel-feljárt Budapestre, a Bibó Kollégiumba, és emellett Liska Tibor előadásaira. Kiderült, jó szervező, kreatív, s felismeri az alkalom nyújtotta lehetőségeket. „A munkától soha nem ijedtem meg. Otthon is dolgoztam a kertben, középiskolásként nyáron pedig segédmunkásként építkezéseken. Gyakorlatilag eltartottam magam. Az egyetemen már jobb munkákat találtam: amikor az NSZK-ban tanultam egy rövid ideig, a szállásadó családnál füvet nyírtam, kaszáltam. A Mindenszentek előtt egy hónapra minden évben kimentem Ausztriába, egy családnak dolgoztam. Mindkét helyen jól megfizettek.” Az egyetemi évek finisében jött az újabb szívizom-gyulladás, sose derült ki, hogy mi okozta. „Pszichés kezelést is kaptam, ami akkor azt jelentette, hogy egy hónapon át ópiumot adagoltak. Állandó lebegés volt, de ezt is áttörte a láz, utána jött a penicillin, ott is a láz győzött. Hosszú hónapokba tellett, mire teljesen lement a lázam”.
Az egyetem után tényleg jól ment minden: „Mivel a Szovjetunióban is tanultam pár hónapot, jól beszéltem oroszul, angolul is tanultam, s a horvát nyelvből következően jól értettem a szerbet, szlovákot, szlovént is. Németországban a viselkedést is megtanultam. Akkoriban egy magyar vállalkozó melegítőben járt, fehér zokniban, makkos cipőben, a Mercedes slusszkulcson volt egy rókafarok, amit elvágólag helyeztek el az asztalon, a nyakon meg egy vastag aranylánc. Nyugaton más volt a módi: sötét öltöny, fehér ing, fekete zokni, öv, vasalt, begombolt ing. Én ezt választottam. Amikor 27 évesen kimentem az első üzletet megkötni, egy Zsigulim volt. Kivittem magammal egy vödröt, egy kefét, meg sampont, autóban aludtam, panzióra nem tellett. Mielőtt elindultam a tárgyalásra, lemostam az autót, csili-vili autóval jelentem meg, s egy kamion forgóingás órát rendeltem. S mikor megkérdezték a németek, hogy fogom kifizetni, magabiztosan mondtam: 90 nap átutalással, szokás szerint. Akkor még volt határ. S odaadták az órát. Nekem, a 27 éves, tejfölös szájú fiatalnak. De ki is fizettem 90 nap alatt.” Így kezdődött Parragh László üzleti karrierje. Kiderült, remekül tud szervezni, van üzleti érzéke, dőlt a pénz. „Mindig azzal foglalkoztam, amiből pénzt lehetett csinálni. A Bajcsy Zsilinszky úton lett egy kis boltom, ahová például a egyszer bejött egy orosz katona, aki haza készült. Az orosz katonai karóráját akarta eladni, amit 500 forintért megvettem. Kitettük a kirakatba. Jöttek az amerikai turisták, megvették. 5 ezerért. Onnantól kezdve mi lettünk az orosz katonai órák legnagyobb felvásárlói, értékesítői. Ám kifogyott a készlet, ahogy az oroszok kivonultak. S mivel kereslet még mindig volt, Koreában legyártattam. Ám ezeken már látszott, hogy másolatok, már nem lehetett jó áron eladni.”

„Kibéreltem egy teljes emeletet a legnagyobb áruházban”

Az egyetemet cum laudéval végezte, válogathatott az állásokban. Egyetemi karrier, is szóba jött, meg a GYSEV-nél ösztöndíjas volt, jó ajánlatokkal kecsegtették. „Ez nagyon vonzó volt, először lakást, jó fizetést ígértek, ám ezek szép lassan elolvadtak. Mi akkoriban egy szuterénalbérletben laktunk a feleségemmel, minden reggel arra ébredtünk, hogy a fejünk fölött lábak topognak. Egy cserépkályhával fűtöttünk. Innen ki akartunk törni. Maradt tehát az üzletelés.” Parragh László akkor már jól beszélt németül, tolmácsolással egészítette ki jövedelmét. Egyik ilyen munkája során találkozott először csempével és szórakoztató elektronikával. „Akkoriban Sopronban nem volt németül beszélő jogász. Beszálltam a szerződésírás-üzletbe. Ez „klasszikus” zugírászat volt, mert én még nem írhattam volna. Bementem egy ügyvédi irodába, kiválasztottam a legszimpatikusabb ügyvédet, felajánlottam, hogy álljunk össze, én hozom az ügyfelet, ő a pecsétet. Akkor az osztrákok boldogan kifizették nekünk az osztrák órabért is, 40 schilling, s ha Budapestre kellett jönni ügyet intézni, akkor a teljes költséget állták. Ez volt a Gorenje-korszak, meg a nagy cégalapítások időszaka, jól ismertem a társasági törvényt, kézről kézre adtak. Akkor ismertem meg az ElektroVadas céget is és tulajdonosát, aki a bécsi Mariahilfer Strassén árulta a kazettákat, óriási volt a magyar roham. aztán amikor a kormány devizaértelemben 1989. március 8-án „lezárta” a határt, sok cég tönkrement az osztrák oldalon. Én meg felajánlottam, hogy Szegeden tartunk egy kiállítást, oda áthozom az árut. Így nem kellett vámot fizetni. Kibéreltem egy teljes emeletet a legnagyobb áruházban, két hétre, keresztülnéztek rajtam, de azért odaadták. Rengeteg áru volt, s rengeteg vásárló. Pörgött az üzlet. A vámosok minden este elvámolták, amit eladtunk. Volt egy folyosórész, amit nem tudtam mire használni. Oda meg csempéket állítottam ki, faállványokra, gondolákban hagyva. Én akkor a szórakoztatóelektronikával foglalkoztam, ezért meglepődtem: három hét alatt 3 kamion csempét adtunk el, sokat előjegyzésre. Húsvétkor Nyíregyházán tartottam vásárt, ott már fele akkora sem volt az érdeklődés. A piac átalakult. S bár én alapítottam meg az első szórakoztatóelektronikai kereskedelmi céget, ám hamar rájöttem: ez nem lesz jó üzlet, mert ezek a cikkek jól beazonosíthatók, s az emberek megkeresik a legolcsóbbat. Gyorsan kiszálltam, ekkor még volt annyi üzleti józanság bennem, hogy időben bezárjam. A gyorsan felfutó csempeüzlet sokkal jobban kötődött hozzám, meg engem is kötöttek hozzá, így későn reagáltam a kedvezőtlen folyamatokra. Bejöttek a nagy nemzetközi „fogd és vidd” üzletre alapuló áruházak, elkezdődtek a lakópark-építkezések is, s vagy közvetlenül a gyártótól vagy ezektől az olcsó nagyáruházaktól vásároltak, nagy tömegben. Nekem meg ott voltak az elegánsan berendezett fürdőszobáim a boltban, minőségi csempével, drága csapokkal. Ha nem lettem volna kamaraelnök, tovább erőltettem volna az üzletet. Makrogazdasági rálátással viszont megértettem, a multik térnyerése megállíthatatlan. Így viszont minden készletet eladtam, s a vállalkozást ingatlanhasznosításra állítottam át. Ezzel le is zárultak a hektikus, a hirtelen felbukkanó üzleti lehetőségekre azonnal lecsapó évek.”