„Mi a széles rétegeket akarjuk megszólítani, nem a galériák többsége által megcélzott 100-200 top műgyűjtőt! A kortárs képzőművészek bemutatására fókuszálunk, célunk, hogy „menővé” tegyük a kortárs alkotások vásárlását, a velük való együttélést!” – így fogalmazza meg Sáfár Zoltán – a művészeti körökben csak Safi – az általa létrehozott új művészeti központ célkitűzését. Óbudán, a valamikori, patinás Goldberger gyár területén 700 négyzetméter kiállítótérben és 4x100 négyzetméter kiegészítő területen (műterem lakások, projekt terek) nyitja meg október elején feleségével, Laczkovich Borbálával ezt a merőben új koncepciójú létesítményt.
„Nem vagyunk kalandorok”
Körbenézve a hatalmas, jelentős felújítást igénylő területeken megdöbbenés, kétkedés látszik az arcomon. Safi kérdés nélkül adja a választ. „Mi nem vagyunk kalandorok! Húsz éve vagyunk jelen a kortárs képzőművészet piacán. Van tömegmozgató erőnk, tapasztalataink, kapcsolataink révén tudjuk, mire van szüksége az alkotóknak és a piac szélesre nyitásának egyaránt. A kilencvenes évek végén a Madách téren egy viszonylag kis területen kezdtük, itt nyílt a máig is működő Dumaszínház. Amikor a Bartók Béla utat, mint művészeti sétányt hirdette meg az ottani önkormányzat, odaköltöztünk, itt működünk sikerrel a kortárs képzőművészek néhány vezető alkotójának bemutatásával, képviseletével. Az ottani egy galéria, itt egy más koncepciót valósítunk meg. Eddigi tevékenységi körünket kitágítva a magyar képzőművészeti élet újabb színfoltjaként keltjük életre a Godot Kortárs Művészeti Intézetet (Godot Instutute of Contemporary Art - GICA). A teljesen a magán kezdeményezésünkre épült kortárs képzőművészeti központ új kiállítási teret biztosít a művészek, kurátorok és az érdeklődő nagyközönség számára egyaránt.”
Ügyvédi felszólítás
Eredetileg a „Goldberger ICA” nevet szerették volna felvenni, emlékezvén a patinás múltra és a gyár alapítójára, aki maga is jelentős művészetpártoló volt. Fel is vették a kapcsolatot a Franciaországban élő dédunokával, Shasa Goldberger neves fotóművésszel, aki kezdetben nagyon örült, nyitott volt, sőt még a műveit bemutató nyitókiállítást is elvállalta. Aztán néhány hónap múlva egy szigorú francia nyelvű ügyvédi levelet kaptak, melyben visszautasítják a kérést és az elkobzott vagyon visszaszolgáltatására szólítják fel őket. „Teljesen elképedtünk ettől a teljes pálfordulástól. Mi ennek a területnek talán, ha egy százalékát birtokoljuk, az államosításhoz pedig a felmenőinknek sem volt semmi köze. Lezártuk az ügyet. Mi jót akartunk – de nem minden áron.” Hét éven át keresték az intézet tevékenyégéhez a megfelelő helyet. Egyben biztosak voltak, hogy csak tulajdonban gondolkozhatnak, havi két millió forintot bérleti díjra nem lehet ebből a tevékenységből kigazdálkodni. Ahogy ezekre a terekre ráakadtak – szerencse volt. „Jókor voltunk jó helyen, osztatlan birtokközösségben bár, de előnyös áron jutottunk hozzá egy cég megvásárlásán keresztül.” A lerobbant, ipari környezet jelentős beruházást igényelt, hogy múzeumi minőségű falakkal, környezetben rendezhessék meg a kiállításokat. Ahol tudnak, automatizálnak: a QR-kódos beléptető rendszertől kezdve a robotporszívóig.
„Az intézet egy összetett koncepcióra épül. Nem galéria, nem múzeum – mindkettőt összegyúrva szeretnénk a széles közönséggel a kortárs képzőművészetet megismertetni, megszerettetni. Szélesíteni akarjuk a kört, egy kvázi tömeg alapú megközelítésben kívánunk működni. A legtöbb ember a képzőművészet irányába tett bizonytalan lépéseinél több ponton elakadhat. A galériák általában csak korlátozott számú művészt reprezentálnak, az idelátogatók egy-egy szűk résen át tekinthetnek be ebbe világba. Amit ott látnak, nem biztos, hogy elnyeri tetszésüket, bizonytalanná válnak, gyakran még kérdezni sem mernek. Az esetleges vételi kényszertől is megriadnak. Mi az intézetünkben a múzeumok biztonságát nyújtjuk, a látogatók barangolhatnak egyedül az alkotások között. Terveink szerint egy mesterséges intelligenciát és kiterjesztett valóságot használó mobil alkalmazással a kiállításokhoz kapcsolódóan a kurátorok egy virtuális térben plusz információkkal is kiterjeszthetik a kiállítási anyagot.” Sáfár Zoltán célpiacnak azt a néhány tízezerre tehető családot jelöli meg, akiknek közös jövedelme havonta eléri a hat-hétszázezer forintot, így lehetőségük van ötven-hatvan ezer forintot esetenként arra a „boldogságra” költeni, ami egy-egy műalkotással való együttélés jelenti. Ez nem jelent nagy anyagi kockázatot, mert ha csalódnának, ezen az áron mindig eladhatóak ezek a művek. Ha megtartják, még annak az esélye is megvan, hogy mondjuk tíz év múlva tíz-hússzorosát fogja érni.
Az üzleti modell
„Az intézet kiállításait belépőjeggyel lehet látogatni, éves klubtagság is lesz, mely kedvezményes belépést, különböző rendezvényeken való részvételt biztosít. Első évben 500-1000 látogató bevonzását tervezzük egy-egy időszakos kiállításra havonta. Valamint megrendezzük évente a Godot Art Fair-t, ennek bevételével nem kalkulálunk a fenntartáshoz szükséges költségként, ez csupán „hab a tortán”. Az intézet területét különböző rendezvényekre is bérbe adjuk, melynek bevétele hozzájárul a fenntartáshoz. Nyaranta a gyerekek részére képzőművészeti táborokat tervezünk. December a rendezvények hónapja, ez biztos bevételt jelent majd az intézetnek.” – vázolja Sáfár Zoltán az üzleti modellt.
2025-ig évente mintegy tizenötezer eurós, a kiállítások megrendezését fedező költségkerettel pályázatokat írnak ki elsődlegesen a hazai és a közép-kelet európai régió fiatal képzőművészeinek. A pályázatban sikerrel szereplő művészek kiállítási lehetőséget kapnak. Az idei pályázat szeptember 15-vel zárult, a százötven beérkezett pályamű ötven százaléka hazai, de érkeztek alkotások Japánból, Ausztriából is. „A pályázatokat előfinanszírozzuk. A kiválasztott művek két hónapon keresztül lesznek láthatók. Mi semmit nem kívánunk ingyen, lakást, javadalmazást biztosítunk kurátornak és a kiállítás megrendezésébe bekapcsolódó művésznek is. Minden munkát, dologi kiadást azonnal megtérítünk!” Sáfár Zoltán hangsúlyozza, a hazai közönséget és a fiatal képzőművészeket egyaránt edukálni kell, a látogatókat a minőségi alkotások felismerésére, a művészeket a korrekt szerződéses keretek között a realitást –ismertségüket, tapasztalatukat, képzettségüket – tükröző árak meghatározására.
Az intézet működésének egyik fő célja, hogy a jelenleg néhány száz milliós képzőművészeti piacot keresleti oldalról bővítse. „Magán, vásárlási tőkeinjekcióra van szükség a fellendítéshez. Ezt nem lehet várni a száz-kétszáz műgyűjtőtől, ehhez szélesebb, fizetőképes kört kell rajongóvá és így vásárlóvá tenni. Piaci alapon kell működnie a kortárs képzőművészeti piacnak is, csak így erősödhet meg és akkor nem lesz oly sok tehetséges pályaelhagyó a fiatal a művészek között.”
Skonda Mária
