Az utóbbi években felélénkült a magyar műtárgypiac. „Az igazi keresletet azonban azok a fiatalok fogják meghozni, akik külföldre mentek boldogulásukat keresni, az anyagi gyarapodásuk mellett magukba szívják az ottani polgári léthez tartozó kulturális orientációt is” – mondja Körmendi Anna, a Körmendi Galéria és a Körmendi-Csák Gyűjtemény alapítója, a magyar kortárs művészek egyik legjobb ismerője, támogatója, aki jó befektetésnek tartja a kortárs művek vásárlását. Körmendi Annát a hazai képzőművészeti piac alakulásáról kérdeztük.
BOOM: Csaknem harminc éve vannak jelen a magyar képző-, és iparművészeti életben. Ezt nem sok galéria mondhatja el magáról…
Körmendi Anna: Ha jól számolom, hat kortárs galéria tudta átvészelni a rendszerváltástól ezt az időszakot, ami változatos, sorsfordító időszak volt mindannyiunk életében. A művészetben megszűntek az állami monopóliumok, a beruházásoknál kötelezően előírt művészeti ráfordítások, az állami vásárlások, megjelentek a magán aukciós házak, lassan a kortárs galériák.
Nagyon nehéz helyzetbe kerültek a művészek, különösen az idősebbek, akik nem tudták már hónuk alá fogni a tárgyaikat és házalni velük. Fizikailag sem bírták, de szégyellték is. A rendszerváltásig érezték az állam anomáliáktól nem mentes, de mégis hatásos, több szálon eredeztethető segítő szerepét, ami a rendszerváltással egy csapásra megszűnt. Akinek nem volt állása (tanítás, alkalmazott grafikai munkája, vagy családtagjainak stabil keresete, stb.) nagyon nehéz, méltatlan helyzetbe került. Nehezen, hosszú idő alatt alakult ki az új állami támogatási rendszer. Ezt látva határoztuk el, hogy az 1990-es évek elejéig gyűjtött, zömében a BÁV aukcióin vásárolt nagy értékű, a 20. század első felében keletkezett művekből álló gyűjteményünket eladjuk, és annak értékéből, valamint jövőbeli anyagi lehetőségeinkből a kortárs művészetre, a művészek támogatására fordítunk nagyobb összegeket.
A rendszerváltáskor Ön ügyvéd volt, a férje meg építész. A művészettől távol eső szakterületeken dolgoztak…
KA: Igen, szakmámban is izgalmas időszak volt a rendszerváltás körüli néhány év. A jogi egyetemen szereztem diplomát, és a nyolcvanas évek végén ügyvédként dolgoztam. Szerencsés döntés volt, hogy beiratkoztam egy adótanácsadói szaktanfolyamra, mert rájöttem, hogy az ügyvédi tevékenységhez, főleg azokhoz a témakörökhöz, amikkel én foglalkoztam, ismerni kell a gazdálkodás mechanizmusát és főleg az adórendszert. Egyébként abban az időben minden jogásznak újra kellett tanulnia az egész jogrendszert. Csák Máté, a férjem főállása mellett (igazságügyi építész szakértő) szellemi szabadfoglalkozású építészként is dolgozott szerte az országban, főleg Budapesten és a Balatonnál családi házakat és nyaralókat tervezett, és tervei megvalósításában is aktívan közreműködött. E mellett kikapcsolódásként akvarellezett.
Ez már közel van a festészethez… Hogyan indult be a művészethez kötődő munkájuk?
KA: A 90-es évek elején rájöttünk, hogy a kortárs művészet sokkal izgalmasabb számunkra, mint az aukciós házak kínálata. Elkezdtünk intenzíven ismerkedni a kortárs képzőművészettel, a művészekkel, akik közül sokan barátaink lettek, akiknek gondolatai, élete nemcsak a művészetükben bontakozott ki szemünk láttára, hanem az életkörülményeik, s elmondásuk alapján múltjuk is kirajzolódott. Tudtuk, hogy komoly szakemberek segítsége nélkül nehezen boldogulnánk, ezért kezdettől fogva a legkiválóbb művészettörténészek segítették munkánkat. Tanulmányozva a nemzetközi galériák működését, elhatároztuk, hogy művész-menedzseléssel fogunk foglalkozni, ezáltal a nyilvánosság elé tárhatjuk olyan nagy művészek életműveit, akik a múltban viszonylag kevesebb figyelmet kaptak.. Teljesen beszűkültek az amúgy sem túl nagy lehetőségeik a kiállításra, az eladásra, hiszen egymásután szűntek meg a képcsarnok galériái, vagy bérbeadással kínálatuk átalakult a művészeknek nem kívánatos módon.
Mire 1992-ben elkészült a Nagybányai úti házunk, már komoly művésztársasággal álltunk kapcsolatban. Elhatároztuk, hogy a földszinten elegáns galériát nyitunk, amelyet csak bejelentkezéssel lehet majd látogatni. Amikor ez megnyílt, annyiban szerencsénk volt, hogy a rendkívül széles kapcsolatrendszerünkben számos tehetős ember is volt, akik elhitték nekünk, hogy amit nálunk látnak, és ami tetszik nekik, az érték, nem vallanak vele szégyent, bátran költhetik kortárs művészetre a pénzüket, és így segítenek is a nagy művészeken.
Érdekes volt látni könyveikben Gyémánt László Erőátvitel című képét. Hogyan keletkezett ez a festmény?
KA: 2000-ben kértük fel Gyémánt Lászlót, a kiemelkedő portréfestőt, hogy rólunk és a galériánkhoz kapcsolódó művészekről fessen egy nagyméretű képet. Az ötletet az adta, hogy előtte Norvégiában jártunk, és az ottani Nemzeti Múzeumban láttunk egy 19. századi képet, amelyen egy gyűjtő házaspár egy gyönyörű kertben, egy asztaltársaságnyi művésszel beszélget. Azt hittük, hogy az állandó kiállító helyünk, a soproni Artner-palota valami ilyesmire ihleti meg Lászlót, hiszen számtalan olyan rendezvényünkön vett részt, amelyen vendégül láttuk az éppen ott tartózkodó művészeket, művészettörténészeket, írókat, költőket, színészeket. Ő azonban úgy építette fel a festményt, hogy középre festette Harasztӱnak az Erőátvitel című mobil szobrát, a képzeletbeli falakon festmények lógtak, mintha egy galériában lennénk, a szobor köré állította a művészeket, mintha azt szemlélnék a távolabb állók, hogyan beszélgetnek a műről a körben állók. Ez lett az egyik legbonyolultabb, legérdekesebb, bravúros képe Gyémántnak. Amikor bemutatta, azt fűzte hozzá, azért választottam ezt a szobrot főmotívumnak, mert ti is erőátvitellel adtatok lehetőséget ezeknek a művészeknek és művészettörténészeknek, hogy valahogy átvészeljék az elmúlt 10 évet.
A Nagybányai úton konstatáltuk, hogy jól mutatnak a festmények és a szobrok ebben a modern, különleges térben. Ezzel elkezdődött új, minőségű életük is, amelyet kitűnően szolgált az új ház. Addig is nagy társaság járt hozzánk, de ezután saját baráti körünk keveredett művészekkel, tisztelőikkel, a művészet iránt érdeklődőkkel. Úgy éreztük, hogy egyre több, a gondolkodásunkhoz közel álló emberrel ismerkedünk meg, akik aztán rendszeresen látogattak minket, így újfajta közeget vonzva látókörünkbe. Egyre több kiállítást is szerveztünk.
Milyen szinten volt a kortárs műkereskedelem ebben az időszakban?
KA: A műtárgyeladások jelentősek voltak (persze, a költségeink mellett akkor eltörpültek), mert ebben a miliőben a festmények, szobrok szinte kínálták magukat, a minket meglátogató barátainkat és ismerőseinket nem kellett rábeszélni a vásárlásra. Ezenkívül mi mások voltunk, mint általában a műkereskedők. Szponzornak, gyűjtőnek számítottunk, tudták látogatóink, barátaink, hogy ingatlanüzletből, Máté építészeti munkáiból és ügyvédi, szakértői tevékenységből élünk. Úgy érezték, hogy szinte szívességet teszünk, amikor kedvükért megválunk egy-egy fontosabb darabtól. Azt is tudták, hogy az eladásból származó jövedelmünket azonnal visszaforgatjuk: újabb darabokat vásárolunk a művészektől, hogy segítsük a megélhetésüket. Mindezt kiszélesítette 1994-ben a Deák Ferenc utca 15. szám alatt nyitott MHB IMMO ART galériánk . A Magyar Hitel Bank IMMO Ingatlanfejlesztő és Hasznosító Rt. vezetője ismerve tevékenységünket, felajánlotta, hogy miután az elhanyagolt épület szemben a Kempinski szállodával nagyon rossz benyomást kelt, ezért szívesen hasznosítaná a bank a ház földszintjét kulturális célokra. Így sodródtunk bele a kortárs művészeti élet sűrűjébe. Mi magunk se vettük észre, hogy tevékenységünk hézagpótlóvá vált, akkor, amikor ez a hézag sajnos fokozottan növekedett. Hirtelen, a zárt körű magángaléria után egy általunk szervezett pezsgő művészeti világban találtuk magunkat. A galéria sok művész érdeklődését felkeltette. A pezsgéssel együtt az eladások száma is jelentősen megnövekedett és komoly gyűjtőkörünk kezdett kialakulni. Rengetegen kávézgattak a Kempinski teraszán is, akiknek kíváncsiságát szintén felkeltették kirakataink. Így tért be hozzánk és látogatott meg minket például dr. Fehér Béla kanadai üzletember, aki több csodálatos házat újított fel, irodaházat létesített Budapesten. (Gresham palota, City irodaház). Az ő felvetése és igénye indította el a máig tartó műtárgykölcsönzési tevékenységüket, mely nem csak jól jövedelmez, de az irodaházakban dolgozók körében egyfajta kulturális missziót is képvisel.
Mikor indult be igazán a kortárs művészet kereskedelme?
KA: Tizenkét évet kellett várni, dolgozni azért a 1990-2002 közötti időszakban, hogy a kortársművészet kereskedelme igazi lendületet kapjon. Hatalmas boom keletkezett. Külföldről jött üzletemberek, akik nyugaton szívták magukba a kultúrát, a pénzpiaci fellendülésben gazdagodott brókerek, jól kereső menedzserek mind-mind vásárlókká váltak. Megbíztak bennünk, nálunk a képek eredetiségét nem lehetett vitatni, mert a műtárgyak élő művészektől származtak, akikkel galériánkban találkozni lehetett.
Jó szemmel választották ki az egyre bővülő művészek körét, menedzselésüket a legkülönbözőbb formában végezték. Volt, akinek könyvet készítettek, vagy lakásának bérleti díját fizették, havi rendszeres apanázst biztosítottak. És több helyen is volt kiállító termük.
KA: Igen. Több helyen létesítettünk kiállítótereket, a budapesti Csontváry teremtől az általunk megvásárolt és felújított soproni Artner palotáig, mely a művészet iránt fogékony budapesti értelmiség Mekkája lett. Ekkor már fiúnk, Csák Ferenc regensburgi művészettörténészi diplomájával hazatért, de nem sokáig koncentrálhatott kizárólag a családi üzletre, mert különböző magas pozíciókat kapott az akkor felpezsdülő kulturális életben (Pécs Európa kulturális főváros projekt miniszteri biztosa volt, kulturális államtitkár, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója), jelenleg a németországi Chemnitz város kulturális igazgatói posztját tölti be.
Mikor kezdték a Körmendi-Csák Gyűjteményt összeállítani?
KA: A kilencvenes évek közepére formálódott és kristályosodott ki, hogy a megvásárolt több, ezer darabos műtárgy-állományból kiválogassuk szakemberekkel azokat, amelyeket gyűjteménynek tekintünk. Ezt először a Damjanich utcai Pálffy Palotában mutattuk be, majd ezt külföldi kiállítások, bemutatkozások követték. 2000-ben költöztettük gyűjteményünket Sopronba, az újonnan felújított Artner Palotába. Úgy gondolom, hogy a gyűjtemény időben és keresztmetszetében is átfogó képet nyújt a háború utáni, az elmúlt 60 év mostanra már nem csak kortárs magyar művészetről. A magyar alkotó társadalom színe-java, több mint 250 képző-, ipar-, fotóművész munkái alkotják gerincét, amelyről több könyvet, katalógust is kiadtunk.
Volt a tevékenységüknek egy olyan része, amely nem a nyilvánosság előtt zajlott. Ez miből állt?
KA: Ez szervesen kapcsolódott a művészmenedzseléshez. Akikkel foglalkoztunk, és akikről könyvet jelentettünk meg, azok műtárgyairól pontos adatkezelésre volt szükség. Felmértük a művészek hozzáférhető, változó számú – hatvanezernél is több – műtárgyait, ezek szerepelnek nyilvántartásunkban. Ez alapján galériánk majd évtizedek múlva is tud hiteles igazolást adni az abban szereplő művekről, mert a művészek minden korszakából van elegendő műtárgy, vagy jó minőségű fotó az összehasonlításhoz. E tevékenység már nem függött össze közvetlenül a kiállítások előkészítésével, de sokszor fontos impulzust adott, hogy mi legyen a következő kiállítás témája. Még a szakmának sem volt fogalma, hogy milyen alapos, hiánypótló munkát végzünk.
Felmérő munkánk során jutottunk arra a következtetésre, hogy egyes gyűjtő, befektető ismerősünket megkérdezzük, nem érdekelné-e őket a művész munkásságának menedzselésében való részvétel. Meglepően pozitív fogadtatása volt a megkeresésünknek. Már csak azért is, mert így jóval jutányosabban lehetett hozzájutni a művész nem egy, hanem számos művéhez. Ezt bizonyítja, hogy több gyűjtőnk könyvet is adott ki gyűjteményéről, ezzel is emelve az általunk menedzselt művész és műtárgyai értékét. .A művészek műterméről, beszélgetésekről, művészeti eseményekről ezernél is több amatőr és profi filmünk van digitalizálva, amelyeket galériánk készített, vagy készíttetett. Ezek közül már több mint 400 db-ot a youtube-on is tárolunk, a többi feldolgozása folyamatos. Több százezer fotó is készült, nemcsak műtárgyakról, hanem a képzőművészeti életről, amelyeket művészenként is nyilvántartunk. Számos közülük a frickl-ön is fenn van, valamint könyveink és katalógusaink a Magyar Elektronikus Könyvtáron és ott regisztrálták honlapunkat is, amelyet havonta 25 -30 ezren látogatnak.
Számszerűsíthető az elmúlt évtizedekben e tevékenységükre fordított költség? Megérte a befektetés?
KA: Az egy-egy kiállításra való felkészülés, a szállítás, a megnyitó költségei, a keretezés, a paszpartuzás 50–150 vagy több műtárgy esetében néha a milliós nagyságrendet is elérte. Volt, hogy múzeumi, külföldi, más galériák által rendezett kiállításra készítettük fel, installáltuk a művész tulajdonunkban lévő munkáit. Az elmúlt 30 évben rendezett több, mint 600 kiállítás és az egyéb tevékenységek ( felmérések, fotózások, filmkészítések) költségeit nem számoltuk össze.1990 óta a művészmonográfiák, a katalógusok megjelentetésével, a múzeumok, más galériák kiállításának segítésével együtt jelentős összegeket fordítottunk, állami támogatás nélkül, a kortárs magyar művészet szponzorálására. Visszatekintve: kiváló befektetésnek bizonyult a kortárs műtárgy, hiszen a mára már elhunyt művészek alkotásainak értéke, tevékenységünknek is köszönhetően, többszörösére emelkedett az elmúlt másfél évtizedben. És aki recesszióban fektet be, az a boomban nyer.
Mit hoz a jövő?
Optimizmussal nézek a jövőbe is, hiszen az elmúlt években ismét jelentős élénkülés tapasztalható, nagyon sok megkeresés érkezik a háború után alkotó magyar művészek műtárgyaira, kifejezetten befektetői szándékkal. Az igazi keresletet azonban azok a fiatalok fogják meghozni, akik külföldre mentek boldogulásukat keresni, az anyagi gyarapodásuk mellett magukba szívják az ottani polgári léthez tartozó kulturális orientációt is. Vagy hazajönnek, vagy ha kint is maradnak, akkor is visszanyúlnak a hazai gyökereikhez. Ahogy azt a háború, majd 1956 után, vagy a későbbiek során disszidensként távozó generáció tette, teszi. Úgy gondolom, ők hozzák majd az igazi fellendülést a magyar művészeti piacon! Addig is folytatjuk a különböző képzőművészeti ágak feldolgozását, megjelenítését, dokumentálását. Ez részben befektetés, részben pedig érték mentés. Biztos vagyok abban, hogy a birtokunkban lévő több ezer darabos műtárgy állomány értéke a következő évtizedben jelentősen nő. A kérdés csak az, mely időpontban szabad egy adott művész fontos műtárgyától megválni. Ezt a kérdést azonban mindenkinek saját magának kell megválaszolnia.
Skonda Mária
Dr. Körmendi Anna (75)
Férjével, Csák Máté építésszel 1992-ben megalapította a Körmendi Galériát, és 1996-ban a Körmendi Csák Kortárs Magyar Gyűjteményt. 1968-ban szerzett diplomát az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán, 1970-ben ügyvédi jogtanácsosi szakvizsgát tett. Korábban különböző cégeknél dolgozott jogtanácsosi munkakörben, majd ügyvéd lett.
Körmendi Anna cikkhez keretesbe:
Egy szenvedély története
Körmendi Anna e címmel jelentette meg a közelmúltban, két kötetben az elmúlt harminc év műgyűjtői-műkereskedői életének történetét, tapasztalatait. A harmadik kötet is már készülőben van. A könyvben leírtak alapján tartott előadást a Magyar Közgazdasági Társaság Kultúra-gazdasági Szakosztályának meghívására március végén. Az előadás mottója: „gazdálkodás a kultúrával, gazdálkodás a kultúrában”.
Körmendi Anna beszélt a 2000-es évek művészeti piacáról, nemzetközi kitekintéssel. Az USA-ban például a műkereskedelmi piac 763,6 milliárd dollárt teszi ki , és 4,9 millió munkavállalót foglalkoztat. A világban 311 ezer galéria működik. A kortárs műkereskedelem nemzetközi fellendülését jelzi, hogy a 2017-es forgalmi adat az azt megelőző évhez képest 25%-os növekedést mutatott. Előadásában Körmendi Anna kitért arra, miként alakult a műkereskedelem Magyarországon a rendszerváltás után. Sajnos a hazai galériák forgalmáról nincs megbízható adat, a statisztikai adatok nem igazán használhatóak, mert besorolás szerint a műkereskedelem a mai napig a „használt cikk kereskedelembe” tartozik. Ennek a szektornak a „kifehérítése” is számos akadályba ütközik. Beszélt az esztétikai és a piaci érték közti kapcsolatról, a művek árának meghatározásáról, a művek értékét befolyásoló tényezőkről.
A magyarországi műgyűjtés alakulásáról, kortárs gyűjtemények létrejöttéről saját történetük elemzése alapján beszélt, rengeteg érdekfeszítő találkozás, esemény, műtermi látogatás sztorijának tükrében.
