"Kegyeltje vagyok a sorsnak"

"Kegyeltje vagyok a sorsnak"

„Csak azért írok, hogy eltartsam a családomat”¬ – idézi Rudolf Péter Móricz Zsigmondot, amikor arról beszél, hogy igen, a kultúra is áru. „Nem szégyen ezt álszentség nélkül kijelenteni” – mondja a Kossuth –díjas színművész, aki emellett rendező, producer is. Nála jól megférnek a különböző foglalkozások, nem érzi szentségtörésnek, hogy bevallja, igen, üzletileg is bejön egy-egy produkció. Ez nem rontja a művészi színvonalat.

„Bármi történt velem, szinte már a történés pillanatában sztoriként élt a fejemben. Az én ’piacom’ a hallgatóság volt. Lehet, hogy írónak kellett volna mennem. Bár hiányzott volna a közönség. Mindenesetre ez egy egyszerű barter – én leadok egy történetet és bezsebelem a figyelmet”– kezdi a beszélgetést Rudolf Péter a kultúra és az üzlet kapcsolatáról. „Persze nem mindegy, ki a befogadó, van-e humora, van-e öniróniája, miféle intellektus. Tehát még egy egyszerű sztorizásnál is felmérendő a közeg és persze kilépve a mesélés ősi rituáléjából, nyilván minden alkotást, vagy alkotót helyzetbe kell hozni. Erre komoly szakmák alakultak ki, melyek nélkül manapság vereségre ítélt szinte minden és mindenki.”

Kevés, ha valaki zseni…
A beszélgetés az őrségi kis faluban, Magyarföldön – Rudolf Péter második otthonában folyik. Ezzel párhuzamosan felettünk a dombon a már hagyománnyá vált Fatemplom fesztivál programjai zajlanak annak a fából készült templomnak a környezetében, mely megálmodásának és létrehozásának tevékeny részese volt.
A programból merített friss élményével támasztja alá indító gondolatait is. „Míg kint a réten, a nagyszínpad előtt a közönség nagy számban, lelkesen egy ismert zenekarra várt, addig a templomban egy kevéssé ismert zseni adott koncertet, viszonylag csekély számú hallgatóság előtt! Nem tudnak róla. Nem ismerik. Az információt el kell juttatni a közönséghez” – emeli ki a tanulságot. Baj, ha a művésznek kell ezzel foglalkoznia, egészíti ki a történetet.
Vagyis a kultúra is árucikk. „Igen, az. Nem szégyen ezt álszentség nélkül kijelenteni. Nem ettől függ a minőség, de az igen, hogy a minőség jusson el a közönséghez!” – mondja Rudolf Péter. „A mű a befogadótól függetlenül nem létezik. Elő nem hívott fénykép. Nem gyakorolt hatást, nem töltötte be a funkcióját. A találkozást meg kell szervezni. Minél több az információ, minél több a befogadó, annál komplikáltabb ez a szervezés. Teljesen más képességeket kíván, mint az alkotás. Van, aki tudja riszálni magát, van, aki nem. Engem az sem érdekel, hogy a szerző eredeti szándéka mi volt. Kereste a néző kegyeit vagy sem, pénzt akart keresni vagy ihletetten belevetette magát az alkotásba, tudniillik a végeredménynek vajmi kevés köze van az eredeti szándékhoz.”
Megint példák után keresgélve gondolataiban, Móricz Zsigmond egy napló részletét idézi, mely bejegyzést az író az Erdélyi Trilógia megírása előtt tett: „Csak azért írok, hogy eltartsam a családomat.” Hozzá teszi még, hogy a városi legenda szerint megtörtént, hogy Karinthyék írásaikkal fizettek a kávéházakban. De a híres festő, Tóth Menyhért számos művét is a művész halála után a Miske környéki kocsmákból kellett begyűjteni…” Szóval, ha nincs menedzser, marad a misztikus véletlen, ami megtalálja a tehetséget. Vagy reménykedjünk benne, hogy minden mű előbb-utóbb bejárja a maga útját. Persze a dolog jellegéből adódóan, nehezen tudjuk igazolni az állítást.” Számos történetet elevenít fel a múltból és a közelmúltból. Közöttük van Puccini, aki ha nem gyalogol harminc kilométert, hogy meghallgassa Verdi Aidáját, talán sosem ír operákat. Meséli még, hogy volt egy amerikai énekes, akit senki nem ismert. De tényleg, a kutya sem. Aki a hetvenes években mégis akkora hatással volt Dél-Afrikára, hogy ott hősként ünnepelték. Valaki kicsempészte, a tudta nélkül a lemezeit. A sokáig halottnak hitt Sixto Rodriguezről Oscar-díjas dokumentumfilmet is készítettek. Hány lemezt adott el Amerikában? A kiadója szerint hatot. És Dél-Afrikában? Milliót.”

A legnagyobb elmaradt bevétel
Rudolf Péter harmincegy éves volt a rendszerváltáskor. Azóta minden megváltozott. A kultúra és az üzlet kapcsolatában is. „Akkor igazán a római logika, azaz a ’cirkuszt és kenyeret a népnek’ elve érvényesült. Folyt a pénz a kultúrába, nagyjából mindenki tudta meddig mehet el. Őszintén szólva egyszerűbb volt a képlet. A néző és az alkotók között volt egy sajátos kódnyelv. Ráadásul akkor nem volt jelen Hollywood, nem volt internet, zárt világban éltünk, de a fontos dolgokat előbb utóbb be lehetett szerezni, meg lehetett nézni a puhuló 80-as években” – összegzi a fordulat előtti tapasztalatait. Kiemeli, hogy mind a filmművészetet, a filmgyártást, mind pedig a színházat felkészületlenül érte a változás, a piac hirtelen kitágulása, a kialakult versenyhelyzet. „Válságként élte meg az elit ezt a hatalmas fordulatot” – állapítja meg, „de ebben sincs semmi meglepő. A kulturális élet elitje mindig hiányérzeteivel harcol a saját szerepét illetően.” Elmondja, hogy nagyapja hagyatékában megtalálta a Nyugatnak egy 1936-ban megjelent számát, melyben az akkori elit egy kiáltványban fogalmazta meg ugyancsak a kultúra válságával kapcsolatos aggodalmát. Az aláírók mind érettségi tételek manapság. Bár csak ötszáz példányban jelent meg a lap, de a kulturális élet akkori közegében átütő erővel bírt.
Vajon Rudolf Péter mit tart eddigi pályáján a legsikeresebb üzleti produkciónak? „A befektetett munkához a bevétel nagyságát mérve, azt hiszem egy kereskedelmi tv-sorozattal kerestem a legtöbbet, színészként, műsorvezetőként, íróként... Ez egy speciális helyzetben jött létre, sok évvel ezelőtt. Mindkét akkori nagy kereskedelmi csatorna szeretett volna abban az időben egy show-műsort készíteni vele.” – eleveníti fel egyik üzleti sikerét. Majd azzal folytatja, hogy a hatalmas közönségsikert hozó „Üvegtigris1” című filmjének bemutatója után a film utóéletét jelentő VHS kazetták, majd a DVD eladások jelentettek magyar viszonylatban jelentős bevételt. „Ugyanakkor a legnagyobb bevételkiesést is ez a produkció jelentette” – fűzi hozzá. Magyarázatként elmondja, hogy valamennyi forgalomban lévő film közül, a hollywoodi produkciókat is beleértve, az Üvegtigrist töltötték le legtöbben. Több mint egymillióan. Ha ezért egy minimális összeget, mondjuk, egy dollárt fizetne a felhasználó, már készíthetné az alkotó-producer a következő filmjét.
Rudolf Péter úgy látja, hogy nemcsak a nyugati produkciókhoz hasonlítva, de még cseh, lengyel viszonylatban is szánalmas egy magyar alkotó védettsége, egy színész megbecsültsége, egzisztenciális biztonsága. Bőven lenne mit tenni a magyar alkotók jogi védelméért. A produkciók ismétlési jogának pénzügyi rendezése körül elindult valami biztató folyamat, de ez kevés. Emlékszik egy beszélgetésre a 90-es évek elejéről, Boguslaw Lindával, a kor lengyel filmszínész ikonjával. „Elmondta nekem, mekkora összeggel váltották meg a rendszerváltás után az addig forgatott filmjeinek jogait. Öt millió forintnak megfelelő összeg volt. Akkor. Ez nálunk fel sem merült. Ehhez a helyzethez persze az is kell, hogy a szakmában is megosztottak legyünk…” – állapítja meg elgondolkodva.

„Én a magam menedzsere vagyok”
A szakma hozzáállásáról, egy alkotóművész, egy színész viszonyáról az üzleti alapon folyó produceri munkához a következőket gondolja:
„Nálunk még az 1970-es években kialakult egy különös tévképzet bizonyos színházi műhelyekben, miszerint a színész ne foglalkozzon a földi hívságokkal, rosszat tesz a koncentrációjának, elszáll, elvonja a figyelmét az alkotásról. Egyszóval rosszabb színész lesz, ha például akár csak házépítésen töri a fejét. Sajnos ennek a gondolatmenetnek bizonyos elemei még mindig jelen vannak a közéletben”. Példaként említi, hogy a szakma vezérkara kifejezetten rossz szemmel nézte Swajda György színházcsináló törekvéseit. Ő más elvek mentén rakott össze egy társulatot, mint ahogy általában szokásos volt. „ Az ő színház ideálja közel állt a bennem élő képhez. Én a magam menedzsere vagyok. Lettem. Rákényszerültem. Igyekszem csak olyan munkát elvállalni, amiben örömöm van. Ezen belül egy-egy saját munkával igyekszem megteremteni a lehetőséget olyan munkák elvállalására, melyek nyilvánvalóan inkább jelentenek anyagi befektetést, mint hasznot, de fontosak számomra” – összegzi a saját helyzetét, felfogását a színész-producer.
Belesodródott, vagy a génjeiben hordozza azt a „többfunkciós” életet? Azt, hogy már színész, rendező, producer egy személyben? „Mindig úgy éltem, hogy sok minden foglalkoztatott, sok mindenben dolgoztam, gyakran egyszerre, párhuzamosan. A sors kegyeltjének tartom magam, hogy erre a kezdetektől lehetőségem adódott” – válaszolja. A főiskolán Marton László osztályába járt, aki nem csak kiválóan felkészített színészeket, hanem sokoldalú, sokfelé figyelő igazi színházi embereket nevelt. Hogy mit jelent ez? Azt, hogy az egészre kell figyelni, melyben a darabnak, a játéknak, a rendezésnek, a díszletnek, jelmeznek, a világításnak, és még a súgónak is egy egységet, összhangot kell alkotnia – csak így születhet meg egy átütő, sikerre ítélt produkció. „Persze, az erre való fogékonyság alkat kérdése is, én így vagyok összerakva. Ennek előnyeivel és nyilvánvaló hátrányaival együtt. A Kossuth kifli forgatása során gyakran szembekerült bennem a rendező és a producer, a mű szempontjából szerencsére általában a producer vesztett” – meséli tapasztalatait a közelmúlt „többfunkciós” munkájából. „Szeretnék összerakni egy csapatot – mert igazán csapatban szeretek dolgozni Bár kívülről, ifjú színészként láttam csak bele a stúdiók munkájába a 80-as években, de az a tény hogy néhány alkotó összekapaszkodik, hogy szellemi műhelyek jöttek létre, az nekem imponált és egy ilyenbe szívesen betagozódnék valamilyen formában.” A több rétegű műveket kedveli, folytatja a témát. Példaként említi Shakespeare-t, aki műveiben, például a Hamletben is, művészien ötvözte a Globe színházban ülő közönség – matrózok, kofák, kereskedők polgárok – elvárásait. Darabjaiban pergő izgalommal jelen van minden: szerelem, gyilkosság, ármány, barátság, árulás. És mindez az ott ülő emberek számára emészthetően elmesélve, gyakran a figurákban felismerve saját magukat, környezetüket, legyenek azok akár kisemberek vagy királyok. Ezek a művek ezért ma is átütőek.

Befektetésnek nem túl vonzó

Befektetési szempontból itt is gondot jelent, hogy a magyar piac nagyon kicsi. Nehéz egy, a kultúrába szándékozó befektető számára a megtérülést meggyőzően bemutatni. Más a helyzet például Lengyelországban, ahol egy film nézettségében négyszeres szorzóval lehet számolni…
„Mi bezárt nyelvű nemzet vagyunk. Bár azt a tételt, miszerint a közép-európai humor is csak ebben a régióban, ezzel a történeti háttérrel érthető, vitatom, de nyilván komplikáltabb elhelyezni az angolszász piacon. Igazán akkor ellenőrizhetnénk e tétel állítását, ha ugyanolyan gazdasági hátszéllel lehetne hirdetni egy magyar vígjátékot a világban, mint amit egy amerikai „b” kategóriás film megkap automatikusan. Bezártságunk az erőnk is, bár kicsi a piac, de kevés hely van a világon, ahol ennyire színes szakmai életet lehet élni. Budapest színházi életének gazdagsága védendő kuriózum. Egyedi a humorunk, rendkívül árnyalt a nyelvünk. Ebben a régióban kell sikeres alkotásokat létrehozni és eljuttatni a közönséghez” – jellemzi Rudolf Péter befektetői szemüvegen keresztül a piacot.
Rudolf Péter már újabb produkciók terveit forgatja a fejében. Van, ami még titok, van, ami már nyilvános.
„2016-ban leálltam egy évre, jól is esett, de 2017-tel már újra egy aktív időszak kezdődött el. Nagy örömömre újra – több mint két évtized után – dolgozom a Pesti Színházban. Sok fiatallal. Shakespeare Lóvá tett lovagok című vígjátékát rendezem, ebben a szívemnek oly fontos közegben. Egy írói csapattal sorozatfejlesztésbe fogtunk. Kifejezetten élvezem a munkát, nem akarom elkiabálni, de úgy tűnik, nem az íróasztalnak készülnek a terveim. Februárban kezdjük próbálni a Madách Színházban Horgas Ádám rendezésében a Szomorú vasárnapot, március végi bemutatóval. A feleségemmel, Nagy-Kálózy Eszterrel és Nagy Sanyival. Kifejezetten várom a munkát…” Reméli, hogy a jövő nyáron ismét forgathat, de erről babonából nem akar többet mondani. A köztes időszakban Shakespeare kurzust tart a Kaposvári Egyetemen, többedmagával szervezi Kaszás Attila halálának10. évfordulója alkalmából az emlékév eseményeit. Hangoskönyvet készít a rádióban – legutóbb Erlend Loe, norvég szerző regényét, a Doplert olvasta fel, ráadásul a felesége rendezésében. „Ezek a munkák persze mind más és más gazdasági helyzetben és körülmények között zajlanak. Van, ahol azt élvezem, hogy döntési helyzetben vagyok, van, hogy épp azt, hogy csak az anyagra kell koncentrálnom. E két érzés gyors váltogatása tűnik számomra üdvözítőnek…” – jellemzi önmagát ebben a pergően változó közegben.
”Finanszírozási oldalról három láb lenne szerencsés. Egyik láb az állami mecenatúra, enélkül nem megy –jelenleg a filmalapnál én nem érzem a politikát!” – állapítja meg. Másik lábként kívánatos lenne, ha a reneszánsz kor mintájára erőteljesebben megjelenne a magán mecenatúra, azaz gazdag emberek, jól menő vállalkozások támogatnák a filmgyártást, a színházat. És a harmadik láb? „Az interneten annyi mindenfélét támogatnak az emberek, annyi mindenre indul gyűjtés. Ha jól emlékszem, valamikor még a sorozat hősnő Izaura kiszabadítására is adakoztak az emberek… Miért ne lehetne megszólítani a közönséget, mint támogatót?”¬– lebbenti fel a fátylat egy, még csak magában érlelődő gondolatról Rudolf Péter.
Adódik a kérdés, hogyan hat ez a sokféle irány a művészi teljesítményére, nem zavarják egymást? „Alapvetően pozitívan! Ha az, amivel éppen a legmélyebben foglalkozom, jól megy, akkor az repít a többi vonalon is. Ha nem – akkor mindennek vége! Akkor nagyon mélyről kell újra felkapaszkodni a valamit akarás állapotába” – válaszolja Rudolf Péter.

Skonda Mária

A BOOM Magazin szeptemberi számában a Sztori rovatban Pintér Béla, Orlai Tibor és az ExperiDance két vezetője, Román Sándor és Vona Tibor is szerepel.

Skonda Mária képe

Kérjük, mondja el a véleményét