Gyermeksimogatótól a csipke bugyiig- így adományozunk mi

Gyermeksimogatótól a csipkebugyiig - így adományozunk mi

A civilek állandó megélhetési gondokkal küzdenek, a beteg gyerekkel foglalkozó és a kutyamentő szervezetek lefölözik az adományozókat, a magyar ember pedig még mindig a kinőtt ruhákat és a megunt plüssállatokat ajándékoz, mert nem tudja, mire van szükség. Pedig lehetne ez másként is.

Egyik évben hatalmas doboz adomány érkezett az SOS Gyermekfalvak központi irodájába. A dobozban szexi harisnyakötők, parókák, csipke bugyik voltak. Az SOS-ben 400 gyerek él, akikről a szüleik nem tudnak gondoskodni. Általában bántalmazás, erőszak, elhanyagolás, a szülők szenvedélybetegsége miatt kerülnek be a gyermekfalvakba. Van, hogy közvetlenül a kórházból érkezik az újszülött, de gyakran már elég nagy, 7-8 éves a gyerek, mire kiemelik a családjából, addigra sok mindenen keresztülment. Mit kezdtünk a harisnyakötőkkel? Kidobtuk.

Pénz kell a bérekre

Az adományozók szemében illetlenségnek tűnhet egy felajánlás visszautasítása, hiszen miért válogat egy civil szervezet? Bár a szándék a legjobb, tudás hiányában sok adomány kárba vész. Egy gyermekvédelmi szervezetnél a fenti adomány nem segít, ahogy az ömlesztett kilósruha szelektálására, felcímkézésére, újracsomagolására, szállítására sincs erőforrásunk. A nevelőszülőknél élő gyerekek nem nélkülöznek, az SOS minden alapvető fizikai igényüket biztosítja. Amire szükségünk van, az a velük dolgozó szakemberek, a nevelőszülő, a pszichológus bére. A plüssnyulak helyett nagyobb szükség van pénzbeli adományra, hogy ezeket meg tudjuk adni.
Mielőtt valaki adományoz, a legjobb, ha felteszi a kérdést: mire van szükségetek? Hogy biztos oda kerüljön az adomány, ahol valódi segítséget tud nyújtani.
A magyarországi gyermekvédelmet az állam alulfinanszírozza, de a magánszemélyek és a cégek sem tolonganak, hogy ide utalják a fölösleget.
Az SOS-nek jelenleg évente 1,5 milliárdos a költségvetése, ennyibe kerül 400 gyerek nevelése és az ő megfelelő gondozásukhoz szükséges szakmai háttér biztosítása. Ennek nagyjából az egyharmadát kapja az SOS az államtól normatívaként, mivel állami feladatot vállal át. A többit be kell hozni adománygyűjtéssel. A tárgyi adományok helyett ezért a életmentő lehet a rendszeres pénzbeli támogatás, ami kiszámíthatóvá teszi a mindennapi működést. Nem véletlen, hogy a korábban civil fenntartás alatt működő nevelőszülői hálózatok előbb-utóbb besoroltak egy-egy egyház alá, hiszen így jár számukra kiegészítő egyházi normatíva.
Mivel az SOS politikától és vallástól független szervezetként határozza meg magát, nem marad más, mint az egyéni és céges adományozók pénztárcái. Amit ebben az adományozási kultúrában nem is olyan egyszerű megnyitni.
Az adományozási kedvet évente mérő World Giving Indexen Magyarország 3 évvel ezelőtt 140 országból még a 76. helyen állt, majd 2016-ra lecsúszott a 134. helyre. Az elmúlt egy évben látunk valamelyes javulást, tavaly visszamásztunk a 119. helyre, ami az SOS-hez érkező adományok mértékén is meglátszik. A karácsonyi kampány során meglepően sokan reagáltak pozitívan adománykérő üzenetünkre. Úgy tűnik, az adakozó kedv kicsit megindult, de még mindig nem tudjuk, mit adjunk.

A gyerek nem biodíszlet

Ami a céges adományozásokat illeti, nagyon széles a spektrum. Van olyan cég, amelyik marketing célra akarja felhasználni, és elvár valamit cserébe. Például azt, hogy az ő termékeire kell elkölteni az adományt. Vagy az adomány átadásához gyerekeket kér, hogy lehessen jó fotókat készíteni, amin cuki gyerekek pogácsát majszolnak, tapsolnak, átölelik valaki nyakát. Ehhez persze ki kellene őket venni egy napra az iskolából és fel kéne buszoztatni Orosházáról, Kőszegről vagy Kecskemétről Budapestre, oda-vissza röpke 3-6 óra. Ez nyilván nem jó. A gyerek nem biodíszlet, az SOS nem gyereksimogató. És létezik a másik véglet is, ami a civilek számára a legkedvezőbb, ám a legritkább: amikor valaki megkötés nélkül, szabadon elkölthető támogatást ad.

Sok olyan céges adományozó van, aki konkrétan meghatározza, hogy mire lehet fordítani a pénzt. Alapvetően mind a cégek, mind a pályázatok új dolgokra, fejlesztésekre, beruházásokra, frissen induló programokra szeretnek pénzt adni, pedig ezek az alaptevékenységekhez képest minimális területet jelentenek a civileknél, miközben a működési költséget ki kéne termelniük. A pántlikázás a civilek támogatásában azt jelenti, hogy a legtöbben túlvállalják magukat és próbálják beleszuszakolni alkalmazottjaik bérét a céges és pályázati támogatásba mindenféle címszó alatt.

Az adományozók többsége ráadásul akkor szeret adni, amikor beüt a krízis. Ha árvíz van, vagy földcsuszamlás, mindenki azonnal a pénztárcájához nyúl. 400 bántalmazott, elhanyagolt gyerek pszichológiai segítése azonban luxus, a villanyszámla és fűtésszámla fizetése nem túl szexi, a nevelőszülők havi bére pedig értelmezhetetlen a nyilvánosság előtt. A nevelőszülőkkel kapcsolatosan keringő egyik sztereotípia ráadásul, hogy csak a pénzért csinálják. Pedig nem ördögtől való, hogy aki dolgozik, pénzt kap érte. A nevelőszülők 1-7 hátrányos helyzetű gyereket nevelnek a nap 24 órájában. Nemcsak főzni-mosni-takarítani kell rájuk, hanem a nevelőszülőknek rengeteg dolguk van a gyerekek mentális gondozásával is. Nekik ez a munkájuk, természetes, hogy fizetést kapnak érte, bár az nem éri el a magyar átlagbért sem.

A munkáért fizetés jár

Hasonló probléma, hogy a társadalom alig ismeri a civil tevékenység értékét, ezért nehezen is adományoz. Az emberek feltételezik, hogy egy civil szervezet munkájában többnyire önkéntes alapon vesz részt valaki, de ha mégis fizetést kap, bizonyára kevesebbet kell érte dolgoznia, hiszen civil.
Az összehasonlítható munkakörökben az üzleti és állami szférához képest fele, kétharmada fizetést kapnak a civil szféra dolgozói, ami nyilvánvalóan nem versenyképes. Pedig a civil szektornak pont ugyanolyan jó és jól fizetett szakemberekre lenne szüksége, mint a másik két szektornak, ehhez azonban nincsenek meg az anyagi lehetőségek.
Elkezdődött az 1 százalék időszak, de egyik civil szervezet sem fog azzal kampányolni, hogy bérekre gyűjt, mert az egyenlő lenne egy harakirivel.

Az adó 1 százalékáért vívott harcban eleve alulmaradnak azok a szervezetek, amelyek nem gyerekekkel vagy állatokkal foglalkoznak. Jelenleg 25 ezer civil szervezetnek ajánlanak fel 1 százalékot az adózók, egy szervezet átlagosan 300 ezer forint bevételhez jut ebből. Ez jó esetben egy fizetett alkalmazott egy-kéthavi bérköltségének a fedezésére elegendő. Az 1 százalék felajánlás a civil szervezetek összes bevételének csupán egy százalékát teszi ki, de a civilek többsége legfeljebb erre a kampányra tud költeni, nincs lehetőségük többször megjelenni a médiában. Nagy a verseny az állampolgárok adójáért, a kampányok költségeinek megtérülése pedig emiatt kockázatos.
Ha egy szervezet jól tud adományt gyűjteni, az olyan mértékű hasznot szokott hozni, ami az üzleti szférának is a dicséretére válna, ott ugyanis nagyon nehéz olyan területet találni, ami ilyen mértékű megtérülést képes hozni. Nemzetközi tapasztalatok szerint a civil szektorban az adománygyűjtésre elköltött 1 forint akkor hasznosult jól, ha legalább 3-4 forintot hozott. Ez annyit jelent, hogy egy éven belül a három-négyszeresét hozza, vagyis három hónap alatt megtérül. Nincs olyan beruházás a versenyszférában, ami rendszeresen 3-4 havonta megtérülne. A csapdahelyzet azonban rögtön előáll: pénz csinál pénzt, ha nincs pénzed, nem tudsz adományt gyűjteni, miközben csak akkor lesz adományod, ha befektetsz.
Ráadásul ha megnézzük a toplistát, mindenki elsősorban a beteg gyerekkel foglalkozó szervezeteknek szeret adni, utána jönnek az állatok és csak utána az egészséges gyerekek. Ezzel áll a huszadik helyen az SOS Gyermekfalvak az 1 % gyűjtésben. Mert az itt élő gyerekek egészségesek. Csak éppen a szüleik nélkül élnek.

Anonymous képe

Kérjük, mondja el a véleményét