Csökkentse a vállalati költségeket!

Csökkentse a vállalati költségeket!

Egy vezérigazgató ismerősömtől hallottam a történetet. Megjelent nála a regionális vezetője és két mondattal vezette be jövetele célját: „Csökkentse a vállalati bérköltséget 20 százalékkal! És nem érdekel, hogyan!”
Ő végrehajtotta az utasítást, úgy gondolta, nem tehetett mást. Pedig igencsak rosszul érezte magát, mert régi dolgozókat és nehéz anyagi körülmények között élőket is el kellett bocsájtania.
Egy gyakorló vezető akaratán kívül számtalan esetben találkozik etikai dilemmával. Ha a vállalati vagy munkaadói döntés megkövetel egy olyan lépést, amit magunk sem tartunk helyesnek, meglépjük? És ha egyszer, akkor máskor is? Hányszor? Minden magára valamit is adó cégnek van víziója, missziója, talán etikai kódexe is, amelyben csupa pozitív és humánus célokat rögzít. Mégis előfordul, hogy vezetőként a saját értékítéletünkkel szembe menő dolgokat kell végrehajtanunk. Van ilyenkor követendő példa?
Vezetők kiválasztásánál mindig fontos szempont az integritás, az erkölcsi tartás és az etika. Felső- és középvezetői pozíciók betöltésénél mindez a beszélgetési protokoll részét képezi. Az etikus üzleti magatartás ma már elvárás minden vezetővel szemben.
Az eddigi tapasztalataim szerint úgy látom, hogy meghatározó a személyiség. Ha tehát valaki érzékeny az etikus viselkedésre, annak a magánéletében és a munkájában is meghatározó mindez. Úgy gondolom, hogy az embernek immanens része, hogy mennyire szabálykövető vagy mennyire irtózik a kötöttségektől. Szinte minden nap morális kihívásokkal szembesülünk. Például egy lakásfelújításnál, amikor már a sokadik mesterember esetében kell döntenünk abban, hogy számlát kérünk, vagy éppen megspóroljuk az áfa-t. Mindenkinél máshol húzódik az a vonal, ahol belép az etikátlannak gondolt cselekvések körébe. Az emberek döntő többsége két szélsőséges modell között helyezkedik el. Nem nagyon tudok elképzelni olyan embert, aki minden esetben maximális etikai normák szerint él, és például soha nem megy át a piros lámpánál az úttesten. A másik véglet pedig már olyan, mint a tudatos bűnöző, szándékosan és külső kényszer nélkül is megsérti a társadalom tagjainak többsége által elfogadott etikai normákat. Az emberek alkalmanként az adott helyzetnek megfelelő döntéseket hoznak és igyekeznek, amennyire lehet, etikusan cselekedni. Fontos tehát az egyéniség, de az is, hogy milyen pozíciót töltünk be. Minél feljebb vagyunk ugyanis a hierarchiában, a döntéseink annál nagyobb hatásúak, annál több embert érintenek. Nyilván ez is alapvetően befolyásolja viselkedésünket.
Vagy levezethetjük a tisztességesség, az etika terén felmerülő problémákat az általános politikai-társadalmi környezetből?
Az biztosnak látszik, hogy egy erkölcsi, etikai átmeneti időszakban élünk, mert egy olyan társadalomból jöttünk, legalább is az én korosztályom, amely még a múltban szocializálódott, de gyökeresen más körülmények között szocializálódik a jelenben. Amikor 13 éves koromban, életemben először diákként a nyári szünetben egy varrógépgyárban dolgoztam, lényegében sokkolt az a tapasztalat, hogy ott mindenki lop, kisebb-nagyobb mértékben, de mindenki. Ebből az emberek sportot csináltak. Innen jöttünk. Ezzel szemben megjelent egy olyan kultúra, ahol elkezdték azt mondani például, hogy ha te napközben magáncélra használod a céges telefonodat a cég költségén, azzal nem csak az a baj, hogy a cég pénzét költöd, hanem az is, hogy ezzel ellopod a saját munkaidődet. Mi pedig azért fizetünk, hogy dolgozzál. Ugye a két szemlélet között óriási a különbség? És e különbséget nagyon nehéz áthidalni.
Egy külföldi ügyfelem, aki már több nemzetközi cégnél dolgozott, így Svájcban, Olaszországban is, amikor erről a témáról beszéltünk, azt mondta: „Lipcsei úr, adót minden országban csalnak. A mérték a különbség. Svájcban is csalnak, de ez mélységes titok – akár a családon belül is, nemhogy a tágabb környezetben. A másik véglet, hogy Magyarországon, aki ezt teszi, büszke rá, sőt a barátjának még el is meséli, ajánlja a módszerét.” A módszer és a megítélés függ az adott ország szociális kultúrájától, attól, hogy milyen családi környezetből jön az illető és még ezer dologtól.
Nehéz meghúzni a határt aközött, hogy hol végződik a rugalmatlanság és hol kezdődik az etikátlanság. A beosztottól mindig rugalmasságot várnak el, ami alatt jó adaptációs készséget, a helyzethez való alkalmazkodást értenek, ami magába foglalhat olyan helyzeteket, amikor az ember kisebb-nagyobb mértékben szembe kerül saját értékeivel. Az a kérdés, hogy kívülről kijelölhető-e, hogy hol a határ. Ez nagyon szubjektív kategória. És alkatilag is különbözőek vagyunk. Van, aki szigorúbb önmagával, van, aki megengedőbb. Azaz nincs egy olyan objektív mérce, ami megmutatná, hogy egy adott helyzetben és pillanatban mi számít etikátlannak. De hogy hol a vonal, amin átlépve már erkölcstelennek minősülsz, azt azért mindenki megérzi belülről.
Kihat-e a vezetői teljesítményekre ez a belső feszültség, és mit érzékelnek ebből a beosztottak?
Akkor tudunk igazán eredményesek lenni, ha jó közérzettel dolgozunk. A belső etikai konfliktusok rombolják a jó közérzetet, tehát indirekt módon visszahatnak a teljesítményekre. Valóban érdemes ezzel foglalkozni. Amiről tudunk beszélni, arról érdemes is. A párbeszéd rendszerint a megoldás felé vezet. Vigyázzunk ugyanakkor, hogy ez ne váljon egy kipipálandó feladattá. Mert ha az emberek azt érzik, hogy ez az egész csak egy álságos valami, kirakat-tevékenység, de valójában senki nem eszerint viselkedik és dolgozik, akkor mindez a visszájára fordul. Egy látszatmegbeszélés után minden megy tovább, ahogy eddig is, ez pedig értelmetlen és kontraproduktív. Persze, ez más témakörökre is igaz.
Nem árt, ha megkérdezzük magunkat, mit várhatunk a jövőtől? Persze erre is van egy szkeptikus válasz, de van optimista is. Ha szkeptikusan nézem, azt kell mondanom, hosszabb történelmi távon az emberiség nem lett etikusabb. Ugyanakkor rövidebb távon jelenlegi sajátosságaink mellett létezik egy pozitív szcenárió is. Mivel a fejlett nyugati társadalmak – persze ez is nehezen objektivizálható – azért előbbre tartanak ebben a témakörben, mint az átmeneti társadalmak, így mi is, ezért ahogy integrálódunk a kiérleltebb társadalmi berendezkedésbe, úgy földrajzi és kulturális beágyazottságunk okán bizonyos konvergencia érvényesülése valószínű. És én hiszek abban, hogy bekövetkezik ezen a területen is. Nagy szerepe van ebben a családnak és az iskolának. Mert aki fiatalkorában egy etikusabb környezetben szocializálódik, az felnőtt korában sem tudja ezt félretenni.
Bevallom, én eddig azt gondoltam, az etikus magatartás hosszú távon feltétlenül megtérül. És el is mondtam ezt egyetemi oktató ismerősömnek, aki a téma alapos ismerője és tanít is etikát. „Ez csak egy vágyálom, viszont nyugodtabban alszol” – hangzott a válasz.