Kósa Erika új élete
Az ember ne maradjon ki a saját életéből! Az élet értelme nem más, mint hogy boldogok legyünk – vallja Kósa Erika, a biztosítási szakma ismert szakembere, több sikeres vállalkozás beindítója és működtetője. Az általa alapított céget, a Consequitet eladta, s elindította a Kósa Erika Akadémiát. Ez az ő új élete.
A külsőleg puritán épület nagyon elegáns irodát rejt a 6. emeleten. S ha továbbmegyünk, Kósa Erika dolgozószobájába, egy meghitt, az üzletasszony ízlését, személyiségét jól tükröző „szentélyben” találjuk magunkat. S bár az Kósa Eikáról sokakban az a kép él, hogy a „mintha mindig skatulyából húznák ki eleganciája hűvös, távolságtartó személyiséget takar”, a beszélgetésen nyitott, az álmait felvállaló, jó ügyekért nagyon lelkesedni tudó ember. Igaz, régóta ismerem, elsősorban persze, mint üzletasszonyt, de óhatatlanul sok mindent tudok magánéletéről is. Ezért is izgat, vajon valós-e a személyiségéből sugárzó harmónia, s mennyire nyílik meg most, hogy a nyilvánosság előtt kell az „új életéről” vallania. A kérdések felvetéséhez se jutunk el kezdetben, mert egymás után dugják be fejüket és csatlakoznak hozzánk munkatárs-családtagjai, nővére, férje, veje… Igen, a Consequit családi vállalkozás volt – a beszélgetés idején még nem volt meg a teljes váltás -, az új is részben az lesz.
„Valamit még csinálni akarok…”
És már benne is vagyunk a téma közepében. A család Kósa Erika életének fontos része. De ennél több is: „Az foglalkoztat egy ideje, miként lehet az embereknek megtanítani, hogyan éljünk boldogabban.” De hiszen Kósa Erika a pénzzel foglalkozik, tehát igaz lehet az a mondás, hogy a pénz nem boldogít? – adódik a kérdés. Szinte a szavamba vágva válaszolja, hogy ő sosem a pénzzel foglalkozott, mindig az emberek izgatták. Több ezer képzéssel, előadással, beszélgetéssel a háta mögött, az 53.születésnapjának küszöbén úgy gondolja, itt az idő tapasztalatainak összegzésére és tovább adására.
„Valamit még csinálni akarok, ami sokkal maradandóbbra tanítja meg az embereket, mint pusztán az anyagi jólét megteremtése.” – mondja.
S mesél életének, környezetének, családjának szomorú és örömteljes élményeiről, történéseiről. Arról, hogyan tudta feldolgozni első férje halálát, aki 40 évesen távozott. Hogyan tudott újrakezdeni és támogatni egyedül maradt apósát, akivel együtt élték át beszélgetéseik során a múlt szép emlékeit, kalandjait, így adva fényt az idős ember élete utolsó szakaszának. Beszél arról, hány ember traumájával találkozott családjában, közeli és távolabbi ismeretségi körében. Elmondja, hogyan találták meg együtt azokat az eszközöket, hogy ezek az élmények ne teher, hanem inspiráció legyen a számukra. Édesanyjától tanulta meg a szavak erejét, aki mindig azt hangsúlyozta három gyermekének: „A szép szó vaskapukat nyit!” Ezt az útmutatót nem egyszer kamaszlányainak ajtócsapkodós korában is tudta használni, amikor az első „odacsapós”reakcióját legyűrve a flegmaságra simogatással és kérdéssel válaszolt, melyből könnyes, hálás gyermeki megnyílás származott.
Sorolja a sok személyes magánéleti és szakmai életében szerzett tapasztalatot, melyek arra inspirálták, ezeket összefoglalva, eszköztárat adjon az embereknek, hogy életük különböző szakaszában és helyzetében „boldogabban tudjanak élni”. A „miért teszi ezt” kérdésre egyszerű a válasza. Egész életében, kora gyermekkorától kezdve a legfőbb örömforrása a szeretetteljes adás és odafordulás volt. Talán ezért is kezdte felnőtt életét óvónőként…?
A céljainak megvalósítására létrehozta és októberben beindítja a Kósa Erika Akadémiát. Még egy tanító? Már olyan sok könyv, tréning, előadás, elismert, vagy csak önmagát reklámozó „guru” hirdeti, hogy nála megtalálhatják az emberek a bölcsek kövét! Minek ide még egy akadémia? - adódik a kissé provokatív ellenvetés. Miben lenne ez más?
„Az életem, a saját példám a garancia
„Hogy miben lesz ez más? Én csak olyat szeretnék hirdetni, csak olyat szeretnék átadni, amit én személyesen, vagy közvetlen környezetem megélt. Ami szerint éltem. Ez az én személyes márkám. Az életem, a saját példám a garancia, hogy működik ez a modell” – válaszolja Erika.
Az akadémia fő üzenete, hogy nem élünk örökké, együtt kell élni a változásokkal, ezekre készülnünk kell, hogy valamennyi életszakaszunkban megtaláljuk az adódó örömforrásokat. Az akadémia ehhez adna inspirációt, bátorságot életszakasztól, élethelyzettől függetlenül.
Kósa Erika szólni szeretne a rohanó életet élő üzletemberekhez és az 50+-os korosztályhoz is. Mert az emberek alapvetően hárítanak – „mi sosem halunk meg, mi sosem leszünk 65 évesek”. Ez a viselkedés Anna Freud szerint is a szervezet védekező reakciója, nem akarjuk tudomásul venni a riasztó, kellemetlen jelenlegi vagy akár jövőbeni eseményeket. Hasonlóan, mint mikor a TV előtt ülve a világban történő tragikus eseményeket látva, gyorsan továbbkapcsolunk egy zene csatornára… Mert a mi közép-kelet európai kultúránkban milyen képet festenek a nyugdíjas életszakaszról? Egzisztenciális, egészségi problémák, kitaszítottság, kiszolgáltatottság, elszigetelődés. Ehelyett a programban Kósa Erika az 50 évet betöltött résztvevőknek azt szeretné megmutatni, hogyan készüljünk fel tudatosan az életünknek erre a harmadik harmadára, annak szabadságára, amikor megvalósíthatjuk olyan álmainkat, melyekre korábban nem volt időnk, vagy csak kicsit ”ellophattunk” a kötelességektől terhelt hétköznapokból. „Hiszen 6 éves korunktól kezdve, közel 59 éven át alapvetően szinte mindig más osztotta be az időnket, más határozta meg, hogy mit csináljunk. De erre az időszakra tudatosan készülni kell, tervezni kell és örömmel tekinteni a tervek megvalósítása elé. Az a kérdés, mit teszünk, mivel hagyunk magunk mögött nyomot a nemzedékek vándorútján…” - magyarázza Erika szenvedélyesen.
Példaként felidézi egy korábban magas pozíciót betöltő ismerősének az esetét, aki öniróniával mesélte, hogy nyugdíjba vonulása után felkereste kedvenc éttermét, ahová igen gyakran járt aktív vezetői életében üzleti ebédekre, vacsorákra. Az a pincér, aki korábban mindig széles mosollyal, szolgálatkészen üdvözölte, most csak futólag biccentett és egy félre eső asztalra mutatott. Még csak oda sem kísérte… Ez csak egy kissé kellemetlen „szösszenet”, de erre is készülni kell, hogy megfelelő derűvel, bölcsességgel kezeljük, hogy milyen az, ha már nem vagyunk a középpontban, ha már nincs hatalmunk. Ki kell találni, mi kompenzálja ezt a szerepet, mitől érezzük jól magunkat, mitől leszünk ismét magabiztosak. „Mert a boldogság nem a környezetből jön, hanem magunkban hordozzuk!”- hangsúlyozza Kósa Erika. Meg kell tanulni elfogadni a megváltoztathatatlant és elengedni azt, amit el kell engednünk, akár a korunk előre haladta miatt, akár egy szerettünk eltávozása miatt.
Itt idézi Szent Ferencet, aki azt kéri, hogy kapjon erőt ahhoz, „hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tegyek.”
„Most mi lesz?”
Különös figyelmet kíván fordítani a 30-45 év közötti hölgyekre, akik a rohanó karrierépítés, a valós vagy gerjesztett elvárásoknak való megfelelés közepette gyakran elfelejtenek élni, elfelejtik fontos szerepüket, hogy új életeket adjanak a világnak. És egyszer csak elérkezhetnek olyan korba, amikor ijedten teszik fel a kérdést: „Most mi lesz?” Kitaszítottnak érzik magukat a munkahelyen, a korábban olyan vonzó társaságukban – ők lesznek azok, akik túlórázhatnak, nem mennek szabadságra és nem hívják őket társas összejövetelekre… Részt vett olyan fórumon, ahol az ebbe a korosztályba tartozó hölgyek egyharmadának nem volt tartós társkapcsolata, egyedül él. Ami a családi fészekből való korai kirepüléskor, mint egy édes csapda, nagyon vonzó volt, most minta nélküli élet eredményeként keserű csapdává változott.
Azt üzeni az ifjú, karrierépítésük elején álló hölgyeknek: „Ne féljetek! Ne féljetek a percnyi csábításokról lemondani – cserébe újabb örömforrásokat kaptok. Nézzetek előre, nem élhettek úgy, mint a tücskök, nem lehet csak bazseválni!”
Kósa Erikának mindig nagyon fontos volt az anyanyelv kultúrája, aktívan támogatta az Anyanyelvi Szövetség munkáját. Az itt szerzett tapasztalatokat is szeretné átadni hallgatóinak, mely különösen fontos a mai igen csak virtualizált kommunikációs világban. Aranyos történetet mesélt arról, hogy amikor a 12 éves kislányával meglátogattak egy Széchenyi kiállítást, a kiállítási tárgyak között találtak egy levelet, melyet az akkor ugyancsak 12 éves ifjú gróf az édesapjának írt. A levelet a következő mondattal zárta: „Édesapámnak engedelmes, hálás fia, Széchenyi István.” A kislány rámosolygott az édesanyjára és azt mondta: „én pont így búcsúzom tőled, amikor egy smiley-t küldök!”.
„A rohamosan terjedő infokommunikációs eszközök hatalmas lehetőségeket, tudást, kapcsolatrendszert nyitnak meg számunkra. De nincsenek minták, kapaszkodók, hogyan illesszük be életünkbe, hogy ne a kiszolgáltatott rabjukká, függésükben vergődővé váljunk. Ki kell találni, hogyan illesszük be életünkbe, hogyan szocializáljuk ezeket a hatalmas lehetőségeket úgy, hogy közben ne veszítsük el alapvető, természetes emberi kapcsolatainkat. Fontos, hogy őrizzük meg kincsekben gazdag anyanyelvünkön a beszélgetés gyönyörűségét, ahelyett, hogy felcseréljük a technika lehetőségei és korlátai közé szorított „kommunikációval”. Hiszen már az is szinte mindennapos, hogy társkapcsolatokat is SMS-ben szakítanak meg”… - magyarázza Erika.
„Az ember ne maradjon ki a saját életéből”
A boldogsághoz kellenek az olyan szavak, mint feleség, anya, nagymama, ő ezt a mindennapokban éli meg, de még inkább az kell, hogy e kapcsolatokat a valóságban is ápoljuk. Mosolyogva és büszkén meséli, hogy a 2 és féléves kicsi unokája hogyan lepte meg nagyapját, amikor választékosan így szólt: „Örvendek, Tati!”
„Ebben a hatalmas információs „zajszennyezésben” tudnunk kell megállni. Kapcsoljuk ki magunkat naponta akár csak egy órára, egy évben egyszer, legalább egy hétre. Ne érezzük magunkat elveszettnek, kitaszítottnak, ha nincs térerő…” – érvel Kósa Erika Azt is szeretné átadni, gyakoroltatni hallgatóival, hogy éljék át, milyen „a csak Te vagy” érzést...
A beszélgetésre szánt idő elrepült. Észre sem vesszük, csak akkor, amikor a titkárnő jelez… „Pedig a terveknek még a felét sem mondtam el”- így Kósa Erika. A szenvedélyes magyarázattól kipirult arca a mindig tökéletes smink alatt, szenvedély sugárzik még a szeméből is, ami máskor, üzleti találkozókon, kedvességet, de távolságot mutat. Most tényleg betekintést engedett a „másik életébe”, a „másik Erika” mutatkozott be.
De vajon melyik az igazi? A távolságtartó, hűvösen elegáns, nagyon udvarias üzletasszony, vagy a mostani szenvedélyesen érvelő, szárnyaló terveket dédelgető? Mosolyogva válaszolja, hogy a kettő egymásból táplálkozik, alapvetően csak egy van, egyébként nem lenne hiteles. Mint talán annak az utolsó korosztálynak a tagja, akik még a hagyományos emberi, családi kapcsolatokban, értékrendben nőttek fel. Talán ezért is érzi hivatásának, hogy megtanítson arra,„hogy az ember ne maradjon ki a saját életéből, hogy az élet értelme nem más, mint hogy boldogok legyünk. Úgy éljük az életünket, hogy érdemes legyen rá emlékeznünk, mert a múlt élményei a jelen menedékét jelentik.”
Skonda Mária