Kellemesen duruzsol az Audi motorja, a kormány a régi, megbízható „kollega-gépkocsivezető-asszisztens-testőr”…- kezében van. Összeszokott páros már a bel-és külföldi utakon: a bank igazgatónője és a „pilóta”. Sok hosszú napot, estét, sőt éjszakát autóztak együtt, sietve a hálózat egységei között, megbeszélésről megbeszélésre, találkozóról találkozóra. Ilyenkor a kocsi sokszor változik át irodává, diszpécser központtá, meditációs és relaxációs hellyé – és néha sminkszobává is…
Ez ma is így történt. A bankban az indulás utolsó utáni percéig megbeszélések sorozata volt, az igazgatónőt még a küszöbön állva is elkapta egyik kollegája, hogy „csak ezt nézd meg kérlek, csak ebben kérem az állásfoglalásod, sőt, ha lehet az aláírásodat is, nem várhat holnapig…” Az induláshoz szükség volt a hűséges és erélyes titkárnő határozott fellépésére, aki szinte kituszkolta főnökét a lifthez és ellátta „anyai tanácsaival”: „ásványvíz, szendvics a kocsiban, a sminktáskád is persze, légy szíves pihenj egy kicsit, kapcsold ki a telefonodat, okvetlenül álljatok meg egy kávéra és persze ne induljatok haza éjszaka és ez így nem mehet tovább, mert tönkre teszed magad, szükségünk van rád….” Már ezek a kedves gondoskodó morgolódások is megnyugtatóan hatottak hősnőnkre, mosolyogva szállt be a kapu előtt tilosban várakozó autóba. A pilóta megkönnyebbülten sóhajtott –ezt a büntetést megúsztuk -, gázt adott, irány a nyugati határszélen lévő város, ne várakoztassuk a meghívott ügyfeleket!
Míg a városból ki nem értek, folyik a szokásos csekkolás: ezt elhoztuk, az nem maradt ott, oda szóltál, hogy lehet, hogy 10 percet késünk, tudod, hogy hova kell menni egyáltalán…?
Aztán kis megnyugvás, az igazgatónő kissé lecsúszik az ülésen, becsukja a szemét, megpróbál pihenni, az ügyféltalálkozó megnyitó gondolataira koncentrálni. Persze ez nem tart soká, csörögni kezd a telefon, zizeg az érkező mail a laptopon, a mókuskerék újból belendül. Amíg a legfontosabbakat megválaszolja, bevillan az a cinikus mondás, hogy „a nélkülözhetetlen emberekkel vannak tele a temetők”. Na ne, idáig nem megyünk el, gondolta és lehalkította a kütyüket.
A következő benzinkútnál a pilóta kiáll. Hősnőnk bemegy kávét inni és a tükörben megnézni magát, hogy rendbe hozza magát a „kipihent, magabiztos, mosolygós” menedzsernő szerephez. A tükör által mutatott kép elég siralmas, elő a sminktáskát, egy kis próbálkozást azért megér, de az eredmény nem túl kecsegtető…Na de sebaj, majd villantunk valamit, ma nem én leszek az est szépségkirálynője, gondolja fáradt mosollyal.
Útközben az eső is elered, a gépkocsivezető szokásához híven a GPS-t megint otthon hagyta („én mindenhova, csukott szemmel is odatalálok” jelszóval), persze megint eltévedtek és késve érkeztek. Szerencsére az ügyfelek már megkapták a több adag, kellemesen bódító aperitifet, az igazgatónő helyettese köszöntötte a vendégeket, és beharangozta, hogy a vezetői köszöntő majd desszert előtt hangzik el, mert halaszthatatlan és sürgős okok miatt késés van…
Hősnőnk így megpróbált rendkívül természetes módon az érkezést követően elvegyülni, mosolyogva csevegni, nem túlzottan feltűnni – amúgy is elég szakadtnak érezte magát. Egy joviális, idősebb úr, helyi vállalkozó azonban kedvesen megállította, ontotta rá problémáit. Egyre jobban belemelegedtek az egyre közvetlenebbé váló beszélgetésbe. A szokásos módon persze elérkeztek a bank hitelezési és ügymenetére irányuló panaszáradathoz is. Ezeket az igazgatónő türelmes, megértő mosollyal hallgatta és többször is ajánlott megoldást és felkínálta segítségét néhány ügy orvoslására. Az úr egyszer csak kíváncsian rámeredt: „hogy- hogy? Ön tudna segíteni? A banknál van? És mit csinál egyáltalán ott, kedves?” Amikor döbbenten hallotta a választ, hogy a bank vezérigazgató-helyettesével beszél, barátságosan megveregette hősnőnk vállát és azt mondta: „De jó, hogy ez magácskán egyáltalán nem látszik!”
Az igazgatónő is elmosolyodott és azt gondolta: „Ez a volt a legszebb bók, a legnagyobb elismerés, amit az utóbbi rohanó időben kaptam!”
A legszebb bók…
